5. Fejezet

Tökéletes rémálom

05.18.

8:31. Nincs mozgás, minden békés és nyugodt. A tegnap készített fakerítés sértetlen és nem dőlt ki a helyéről. Azt hisze

A kis naplószerű füzet hirtelen becsukódik, a tompa hegyű ceruza a fűszálak közé hull, a szerző mélybarna íriszei felizzanak a késő tavaszi kánikulában, és olyan hátborzongatóan pillant a vele szemben ülő fekete hajú fiúra, hogy az rögtön elhallgat és meghúzza magát a fa törzsének árnyékában.

Luhan a leejtett ceruzát felveszi és átrakja a balkezébe. Mérgesen fújtat egyet, majd a lába mellett a talajba olvadó hosszú láncnak a végét megfogja és ránt egyet rajta. Fájdalmas nyögést csal ki ezzel a mozdulattal Taóból, de nem hatja meg, sőt, még talán élvezi is.

– Reméltem, hogy ma te leszel a legnémább a barátaid közül – mondja Luhan érzelemmentesen, komoly arckifejezéssel.

– Meddig akarsz megkötözve látni minket? – A kérdés halk, a csend egy szempillantás alatt elnyeli. Tao nem mer ennél hangosabban beszélni, fél, hogy újból megbünteti őt Luhan a helytelen magaviselet végett. Még mindig zsibbad arcának bal félteke, ha csak arra gondol, hogy tegnap mekkora pofont kapott az angyalarcú fiútól. Az alsó ajkán lévő, éppen gyógyuló sebről pedig már ne is beszéljünk.

Luhan arcán egy gúnyos féloldalas mosoly jelenik meg és Tao még mindig képtelen elhinni, hogy egy ilyen barátságos kisugárzású fiú mennyire kegyetlen és durva tud lenni. Ha nem lenne vele már lassan egy hete és nem ismerné kiszámíthatatlan, brutális énjét, hezitálás nélkül, mosolyogva beszélgetésbe elegyedne vele. Mindig csillogó, kellemes csokoládébarna árnyalatú íriszei, ártatlannak tűnő arca, egy kisfiúéhoz hasonlóan kócos haja, nyugtató és biztató mosolya, szálkás termete csak az édes cukormáz, ami tökéletesen takarja azt a romlott és taszító belsőt, ami igazából van neki. Hátborzongató, gondolja Tao és a karja libabőrös lesz Luhan lenyűgöző kettősségétől.

– Nem tudom – válaszol végül Luhan és hanyagul vállat von. Igazából nem foglalkoztatja őt Tao és a másik két túsz sorsa, olyan szinten hidegen hagyja, mint hogy a bakancsának a talpa csupa sár és abba ragadt fűszál. Csak azért verte láncra őket, hogy ne tudjanak elmenekülni, vagy ne adj isten olyat tenni, ami a saját testi épségét veszélyeztetné. Háború van, a holtak kikeltek a sírjukból, normális ember módjára újra sétálnak és járnak, és egy háború ideje alatt mindig jól jön egy-két fogoly, ha netán az ellenség rájuk találna. Első dolga lenne feláldozni őket, csak hogy mentse a saját életét és elmenekülve továbbálljon, mintha mi sem történt volna.

– Éhes vagyok – motyogja az orra alatt Tao, kinyújtott lábait összefűzi és egy reménytelen sóhaj bukik ki ajkai közül.

– Az jó, mert én is.

Luhan még egy darabig Tao arcát fürkészi és megállapítja, hogy igen egyedi vonásai vannak, rég találkozott olyan kínai származású emberrel, akinek ennyire eltér az átlagtól a külseje. Szépen ívelt szemek, apró ajkak, férfias arccsontozat, már-már ijesztően fekete karikák a szem alatt, széles váll, és ahogy így ruhán keresztül látja, izmos, szálkás testalkat. Bárcsak az a csúnya kékeslilás folt ne lenne az arcán, jut eszébe egy pillanat erejéig, azonban amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan válik köddé a többi fontosabbnak titulált mellett.

– Hova mész? – érdeklődik Tao, amint Luhan feláll és a legközelebbi vékony fa törzséhez kikötözött lovához sétál. A kérdés megválaszolatlanul marad, Tao pedig lehorgasztja a fejét.

A négylábú jószág hátára vannak erősítve Luhan csomagjai. Az egyik zsákban egy halomnyi éles eszköz található, amit Luhan az eddig megtett útja során gyűjtött össze. A másik hátizsákban fél, illetve egyliteres palackokban tárolt ivóvíz van. Szerencsére a készlet egyharmada sem fogyott még el, így nem kell ez miatt aggódni egy darabig. A nyereg másik oldalára van felszíjazva az íjához tartozó tegez. Összesen tizenhárom nyílvesszeje van és mind a tizenhárom nyílvesszőnek a hegye fekete a rászáradt, fertőzött vértől. Luhan túl lusta ahhoz, hogy megtisztítsa őket, ezért ügyet sem vetve a kiálló vesszőkre az utolsó csomagjának szenteli a figyelmét.

A cipzárt kihúzva a hátizsákba nyúl és találomra kihúz egy szendvicset a csomag mélyéről. Kézfeje alig merül el az ételtengerben, mire elhúzza a száját és úgy dönt, ennyi bőven elég lesz harapnivalónak. Majd később megy vadászni, ha kell.

Visszasétál Taóhoz és leül a vele szembe lévő fa tövébe. Kényelmesen elhelyezkedik, kiropogtatja az ujjait, majd nekiáll kicsomagolni a szendvicset. A csörgő hang végett Tao felkapja a fejét és mikor meglátja Luhan kezében az ételt, összefut a nyál a szájában.

– Luhan, kérlek. – Tao nyöszörögve mocorog a lánc szorító fogságában, de nem mer közelebb araszolni a szemtelen fiúhoz. Túlságosan fél tőle, így hát tartva a távolságot tovább kérleli. – Könyörgöm, csak egy falatot. Ne tedd ezt velem!

Luhan arcát egy gyermeki mosoly szeli ketté, amitől szelídnek és ártatlannak tűnik, akár egy földre szállt angyal, akit pont az imént küldtek az égiek a halandók megsegítésére.

– Hmm. – Taót hergelve és kínozva lassan harap bele a szendvicsébe, direkt úgy, hogy a fiú lássa, mennyire gusztusos és mennyei az ujjai közt tartott étel.

– Luhan. – Tao hangja elcsuklik, alsó ajkát fogai közé veszi és próbál nem gondolni arra, mennyire éhes, és milyen jól jönne most neki az a szendvics. Sőt, ha belegondol, akár egy egész marhát is meg tudna enni egymagában, önző módon nem osztozva senkivel. Finom sült marha… Tao hasa szinte felsír az éhségtől a következő másodpercben, ami egy pillanat erejéig elnyomja Luhan hangos csámcsogását. Tao arca kipirul, tekintetét lesüti, és egyre inkább azon van, hogy ne sírja el magát.

Luhan szórakozottan figyeli a megkötözött fiút és arra gondol, hogy az egész hátizsákot ide kéne hozni és a csomag tartalmát Tao elé kipakolni, hogy aztán majd a szeme láttára válassza ki a számára szimpatikus fogást a nem létező étlapján. Két harapás között agyal még egy kicsit rajta, végül úgy dönt, nem teszi meg. És nem azért, mert nem lenne kedve hozzá, hanem a csekély mennyiség végett nem engedheti meg magának a dőzsölést. Egy szekundum erejéig elfintorodik a gondolatmenetén.

– Csak hogy ne ítélkezz nagyon felettem – harap még egyet a szendvicsbe Luhan, majd jól megrágva a falatot lenyeli. –, estére szerzek húst. 

Tao hirtelen kapja fel a fejét, homlokára simuló haja alatt ráncok keletkeznek a szemöldökének összehúzása végett.

– Komolyan?

– Ühüm. – Luhan bólogat és elmosolyodik közben. – Úgy nem megyek veletek semmire sem, ha nem tudtok tovább jönni és éhen haltok. – A Tao számára pozitív mimika elhal, helyére komorság és némi gúny költözik megfűszerezve azzal a hátborzongatóan perzselő tekintettel, amitől legszívesebben a falra mászna.

Luhan jól szórakozik a fekete hajú fiú megilletődött arcának látványán. Micsoda pancser.

Taóban ismét felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet fogva tartója ilyen szívtelen és érzelemmentes. Miért nem tud tényleg olyan kedves lenni, mint ahogy azt a külseje is ábrázolja? Egyszerűen nem fér a fejébe.

– És mostantól egy hangot sem akarok hallani – azzal Luhan pozíciót vált és ölébe téve a naplóját megkeresi a földre tett ceruzáját. Hamar meg is találja a combja melletti fűcsomóban. Ujjai közé veszi és a hegyével Tao felé bök. – Különben ezzel foglak megfosztani a szemed világától.

Taót egy-kettő leveri a víz, a szíve pillanatok alatt a torkába költözik és az egész lénye megremeg. Tudja jól, amit Luhan mond, az úgy is lesz, mert a fiú hezitálás és gondolkodás nélkül megtenné. És az ijesztő az egészben az, hogy mosolyogva csinálná, a megbánás egy halvány szikráját sem mutatva. Elég csak visszagondolni a pár nappal ezelőtt történtekre, amikor is Kris (nem tudni, hogy ez a valódi neve vagy csak egy becenév, hiszen az angol tudása messze túlszárnyalja a kínai nyelvtudását) olyan szinten felbosszantotta Luhant, hogy a középsőujja sínylette meg az egészet. Luhan a szeme láttára szeretett volna intimebb kapcsolatba kerülni a barátnőjével (aki egyben a harmadik fogoly), mire Kris kétségbeesett és dühös kiabálásba kezdett. Annak ellenére sem hallgatott el, hogy Luhan ráparancsolt, tovább őrjöngött és szitkozódott. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor bemutatott Luhannak egy Fuck off kíséretében. Az angyalarcú ördögnek ez bőven elég volt ahhoz, hogy megszabadítsa Krist az ujjától. A tábor aznap úszott a friss vérben, a földet lenyesett bőrdarabok gazdagították. Gyomorforgatóbb látványt nyújtott, mint egy húsért sziszegő és nyújtózkodó élőhalott.

Azóta Tao szót fogad, mint egy kisangyal és igyekszik nem mindig Luhan idegeire menni. Bár néha igen nehéz visszafognia magát, mikor a könnyei külön életet élve elerednek, vagy mikor önkívületi állapotban hisztizik és nyöszörög Luhannak.

Nagyot sóhajtva még egy utolsó pillantást intéz a barna hajú fiú felé, majd a fűben elfeküdve lehunyja a szemhéjait. Ilyenkor örül, hogy ő nincs a fához kötözve, mint a másik két sorstársa pár méterrel arrébb. Rájuk akar nézni, ki akarja nyitni a szemeit, de nem teszi. Tudja jól, íriszei csupa szánakozást tükröznének a biztatás és nyugtatás helyett.
Lemondóan sóhajt ismét és reméli, legalább az álmaiban egy jobb, békésebb helyre kerül.

05.18.

8:31. Nincs mozgás, minden békés és nyugodt. A tegnap készített fakerítés sértetlen és nem dőlt ki a helyéről. Azt hisze

8:54. A napi kétszeri étkezést egyre kell lecsökkenteni, mert a zsákban lévő ételnek több mint a fele már elfogyott → meg kell szabadulni valakitől meg kell szabadulni valakitől ✔

鹿晗

Luhan felsóhajt, és szemhéjait lecsukva átgondolja a fejéből újonnan kipattant ötletet. Összesen négyen vannak, ami azt jelenti, hogy az ételt négyfelé kell osztani.  És bár Luhan utál osztozkodni, kénytelen rá, ha nem akarja, hogy a foglyai útközben összeessenek az éhségtől és a gyengeségtől. Ez itt a bökkenő. Viszont, ha eggyel kevesebben lennének, akkor plusz egy adag megmaradna, és azt a maradék plusz egy adagot egymás között még el tudnák harmadolni.

Apró mosoly kúszik hibátlanul sima arcára, mialatt szemének világa kiszabadul a sötétségből és újból az élettel teli színeket látja. Fejét jobbra fordítja és rögtön Krisre fókuszál, aki tőle pár méterre, lehajtott fejjel a fához kötözve ül és bámul maga elé.

Luhan feláll, a törzshöz támasztott íját a markába veszi és a lovához sétálva lecsatolja a nyílvesszőkkel teli tegezt, hogy a vállára tudja venni. Megsimogatja a négylábú állat szőrét, majd ismét magára hagyja.

Ahogy Krishez sétál, látja, hogy Tao olyan mélyen alszik, mint a bunda és Lana is épp az álomvilágában kalandozik valahol. Kakaóbarna haja az arca elé hull, ahogy leszegett állal békésen szuszog. Bár nem túl kényelmes egyikük pozíciója sem, mégsem ezen van az igazi hangsúly. Pihenniük kell, hogy erőt gyűjtsenek a továbbiakhoz és kibírják Luhan förtelmes személyét.

– Elmegyünk sétálni – guggol le Kris elé, amint odaér hozzá. Hangjában érezni, hogy mosolyog és Krisnek ez nagyon nem tetszik. Csak akkor beszél így, ha valami ördögi dolgot akar, ami másnak szenvedéssel jár, míg őt ez élteti.

Kris bizonytalanul emeli fel a fejét, hogy Luhan szemébe tudjon nézni.

– Miért?

– Beszélgetni. – Csupán egy laza vállrántás az egész, de Krisnek ez akkor sem tetszik. Miért viselkedik így? Mit akar? Tekintetével végigpásztázza a fiút, ahogy felegyenesedik az iménti helyzetéből. Ekkor szúrja ki kezében az íjat, vállán a tegezt. Hatalmasat dobban a szíve, pulzusa egyről a kettőre az egekbe szökik. Egy pillanatra újból maga elé mered, majd fájdalmas mosollyal az arcán felnéz Luhanra.

– Ha meg akarsz ölni, itt is nyugodtan megteheted – közli érzelemmentesen, leplezve minden félelmét és bosszúságát.

Luhan mosolya vigyorrá növi ki magát és megsimogatja Kris fejét. Krist a hányinger kerülgeti, kedve lenne péppé verni a fiút úgy, hogy soha senki az égadta világon nem ismerne rá. De tekintve az erőviszonyokat, ez örökre egy elképzelés marad.

– Igazából azért szerettem volna csak távolabb menni, hogy a többiek ne émelyegjenek a vér szagától – mondja Luhan olyan hanglejtéssel, mintha csak a mai időjárásról beszélne. Hátborzongatóan természetes és nyugodt.
Kris elfintorodik és elhúzza a fejét Luhan tenyerétől.
– De igazad van, itt sokkal jobb. A puhány kis ribancnak úgy sem árt az edződés és Tao gyomrának is bírnia kell az ilyet. Jaj, Kris, haver, köszönöm, hogy te még erre is gondolsz!

Luhan hátborzongatóan viselkedik, gondolja Kris és oldalra fordítja a fejét, hogy még véletlenül se kalandozzon tekintete erre az őrültre.

– Kérdezhetek valamit?

– Ha azt mondom, nem, akkor is kérdezel. – Kris halkan morogja az orra alatt, kicsit, mintha dühös lenne.

– Milyen érzés tudni, hogy meg fogsz halni? – Luhan ignorálja az előtte ülő férfi durva válaszát és rögtön fel is teszi az őt foglalkoztató kérdést. Tényleg érdekli és nagyon kíváncsi, hogy vajon mi játszódhat le most benne így, hogy már tudja a sorsát.

Hirtelen gondol egyet és lehuppan a fenekére, egyenest áldozata elé. Az íjat maga mellé helyezi, a térdeit felhúzza, lábait átkarolja a kezeivel és állát megtámasztja térdkalácsán. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki izgatottan várja az anyukája meséjét.

Kris megilletődve pislog Luhan irányába, összezavarodik a hirtelen váltástól. Az előbbi mániákust egy édes srác váltja le, akinek íriszei csodásabban ragyognak, mint a legfényesebb csillagok az égen.

– Hallgatlak – motyogja Luhan elvarázsoltan, készen arra, hogy megtudja Kris érzéseit.

Kris sóhajt egyet, majd összeszorítja a szemeit egy szekundum erejéig.

– Ezt addig nem fogod megtudni, míg oda nem kerülsz, hogy valaki megöl téged.

Luhan szemei elkerekednek, összeráncolt szemöldökkel fixírozza Kris arcát.

– Neked ez milyen érzés? – próbálkozik újból. Teljesen hajthatatlan.

– Sosem fogod megtudni. – Kris éjfekete szemei megvillannak és Luhan hátrahőköl tőle. Egy pillanat erejéig nem érti, miért ilyen ellenséges vele, de aztán már nem is nagyon foglalkoztatja. Feláll, kezébe veszi az íjat és hátrál bő hat métert.

Halkan szitkozódik, és arra gondol, hogy Kris megérdemli a halált, ha már egyszer képtelen válaszolni egy tök mindennapi kérdésre. Elvégre a világban manapság hányan tehetik föl egymásnak ezt a kérdést? Szerinte nagyon sokan, sőt, talán ez lehet a leggyakoribb.

Te szerencsétlen pára, gondolja Luhan és lemondóan megcsóválja a fejét, mialatt kivesz egy nyílvesszőt a tegezből. A húrba illeszti, egy erőteljes mozdulattal kifeszíti és tartja.

A vessző vége szinte már fekete, a tartós fából készült testen pedig itt-ott véres ujjlenyomatok vannak.

Luhan elmosolyodik, és pont akkor engedi el a húrt, mikor Kris megajándékozza őt egy határozott, gyilkos pillantással. Igaz, csak egy másodperc töredéke az egész, de mégis elég ahhoz, hogy Luhan arcán a görbe vonalat egy komor egyenessé préselje. Hitetlenkedő és felháborodást tükröző szemekkel nyúl egy újabb vesszőért. Hogy merészeli…

Az első nyíl olyan erővel csapódik Kris hasába, hogy úgy tűnik, mintha a fához láncolt test magába akarná szippantani a tollakkal kiegészített fadarabot. A nyílhegy közvetlenül a gerince előtt áll meg, átfurakodva ezzel vékony bőrén, rózsaszín húsán és a belsőségein egyaránt.

Felhördül az embertelenül égető fájdalomtól, szemeit összeszorítja, és csak arra tud gondolni, hogy mennyire gyűlöli és megveti Luhant a tettei miatt. Egy pszichológiai eset, aki a saját fajtája ellen fordul ahelyett, hogy a valódi ellenséggel harcolna. Remélem, kínok között fogsz a pokol mélyére jutni te kis—

Az erdő nyugalmát hangos sikítás öli meg, Luhan vigyorog és Krisnek nem sikerül felépítenie gondolatának utolsó darabkáit.

– Miért tetted ezt vele?! – Lana hangos, fülsüketítő kiabálásba kezd, mialatt könnyei patakként folynak végig piszoktól foltos és dühtől kipirult arcán.

A lány Kris szenvedő nyöszörgésére kelt az imént, és pont akkor nyitotta fel szemhéjait, mikor a második nyílvessző a barátja homlokába fúródott. Nem akart hinni a szemének, eleinte fel sem fogta, mi történt valójában. Csak akkor kapcsolt az agya, amikor Kris nyaka összecsuklott és a feje hanyagul lehajtódott.

Lana erősen zihál, alig jut levegőhöz. Bordái alatt a szíve vadul dübörög, egész lénye reszket, elkerekedett szemeit képtelen levenni Kris élettelen testéről. Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet!

– Te embertelen szemét! Te utolsó mocskos dög!

Luhan elégedett, ráérős léptekkel megy oda Krishez, ignorálva a tőle alig két méterre mocorgó lány szitkozódásait és bugyuta miérttel kezdődő kérdéseit. Leguggol a férfi elé és az íját a fűbe fekteti. Bal kezét Kris homlokára nyomja, jobb markát a nyílvessző köré zárva elszámol háromig, majd egy nagyot ránt rajta. Kris feje előrebukik, ahogy az idegen tárgy távozik a koponyájából és a sebből eddig szegényesen csordogáló piros vére most rendesen ömleni kezd az egy centiméter átmérőjű lyukból.

Luhan ugyanígy tesz a másik nyílvesszővel is, majd lerázza róluk a vöröslő cseppeket és visszacsúsztatja őket a tegezbe. Mint aki jól végezte dolgát feláll és visszasétál a piszkosfehér színű paripájához, hogy a nyilakkal teli tartót felcsatolja a nyereghez. Az íjat ahhoz a fához támasztja, ahová a lovát kötötte, majd visszaballag Kris holttestéhez.

– Miért csináltad ezt vele? Hogy tehetted ezt vele? – Lana újból kérdésekkel bombázza őt, zaklatott hangjához heves levegővétele társul. Teljesen kikészítette őt Kris meggyilkolása és olyan szinten kikelt magából, hogy azt normális szavakkal lehetetlen lenne körülírni. A szemei vérben forognak, hisztérikusan, torkaszakadtából kiabál és üvölt, vergődik a láncok és a fatörzs között, mindenáron ki akar szabadulni.

Luhan felsóhajt és mérgesen fújtat egyet. Kezd elege lenni a műsorból.

– Még egy hang és kivágom a nyelvedet – szólal meg ijesztően nyugodt tónusban, miután kiszabadítja Krist a fogságból. Nem foglalkozik sokat a tetemmel, fittyet hányva a fűbe dőlt testre visszasétál a lovához, hogy az újonnan felszabadult láncot feltekerje, és a fatörzsébe fektesse.

Az éles dolgokkal telepakolt hátizsákból előkotor egy nagyobbacska kést, majd a zsebébe csúsztatva visszasétál Krishez. Útközben vet egy pillantást Taóra, aki nagyra tágult, árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, mialatt szája remegését egy erős ajakharapással próbálja visszatartani. Egy szó sem szökik ki ajkai közül, nem mer megmukkanni, sőt, egyenesen képtelen rá. Luhan embertelen tette beléfojtja az összes hangot, tekintetük találkozásakor még a levegővétel is nehezebbnek bizonyul.

Ezt követően Lanára sandít, aki összeszorított ajkakkal, némán sírdogál a fejét lehorgasztva. Elégedettség ragyogja be ördögien szép arcát, és letérdelve a hulla mellé elkezdi felvágni annak pólóját. Miután kibújtatta Kris testét a pamutból felpillant és egyenesen Taóra fókuszál.

– Látod? Mondtam, hogy szerzek húst.

Luhan mosolyog, Tao pedig a térdeit átkarolva reszket, könnyei síri csendben kelnek életre, hogy aztán a farmernadrágjához érve elhaljanak a félelemmel teli légkörben. Nem akarok Kris sorsára jutni. Nem akarok Kris sorsára jutni Nem akarok…
És Tao a térdkalácsára hajtva a homlokát sír, mint aki teljesen meg van győződve arról, hogy már nem éli meg a másnapot. 

4. Fejezet

Egységben az erő

 – Nemsokára ott vagyunk, ne aludj el – szólal meg Sehun a pirkadat félhomályában, miután Chanyeolra vet egy pillantást. Nem ez az első eset, hogy azt hiszi, séta közben a barátja bealudt.

– Nem alszok – érkezik is rögtön a válasz és Chanyeol eddig csukva tartott szemei kipattannak. Sehun egy félmosoly kíséretében megcsóválja a fejét, majd figyelmét az égnek szenteli. A felkelő nap halványpirosra festi a horizontot és Sehun csodálattól csordult tekintettel nézi a pirosból fokozatosan kékbe menő égboltot.

Már lassan egy órája annak, hogy az erdőből kimenekülve az útra értek és gyalogolnak a külváros felé. Mindketten nagyon fáradtak, de ha lehetne rangsorolni, hogy kinek van nagyobb szüksége az alvásra, biztos, hogy Chanyeol kerülne az első helyre. Sehunnak a nemrégiben elfogyasztott csokoládé némi erőt adott a továbbiakhoz, ezáltal ő nem is érzi magát olyan ramatyul, mint a mellette sétáló társa.

– Messze van még? – Chanyeol halk sóhajt hallat és balkezével megdörzsöli mindkét szemét, hogy az álmosságot ezzel a mozdulatsorral elűzze. A jobb kezében lógó balta most kétszer olyan nehéznek tűnik, mint alapjáraton, ezért átrakja a másikba.

– Igazá— Nézd! – Az unott hangtónus hirtelen válik izgatottá és ujjak fonódnak Chanyeol felkarjára. Sehun megtorpan, előremutat és Chanyeolnak kell egy kis idő, míg észreveszi az első házat, ami alig lehet tőlük száz méterre. Chanyeol arcán a ráncok kisimulnak, az értetlenséget elégedettség váltja fel. Mindkettejük arcára mosoly költözik, izgatottságot tükröző íriszekkel néznek össze egy pillanatra, majd kiengedve magukból egy megkönnyebbült sóhajt egymás nyakába borulnak. A nyomasztó csendben a balta hangos koppanását lehet csak hallani, ahogy az aszfalthoz ér hirtelenjében.

– Van még igazság ezen a földön! – morogja Chanyeol Sehun füle mellett, mire a fiú felnevet és megpaskolja barátja hátát.

Lassan elválnak egymástól és megindulnak egyenest a ház felé. Chanyeol felveszi a földről a szekercét, hogy egy laza mozdulattal a vállára tudja támasztani. Az eddigi álmosság okozta nyűgösség és nyomott hangulat egy pillanat alatt szertefoszlik, izgatottság és a remény egy halvány szikrája elsöprő győzelemmel veszi át az uralmat a rossz érzések fölött. A légkör azon nyomban javul egy-két fokot és Sehun is érzékeli, hogy barátja már nem a negatív energiákat ontja magából.

A rideg valóság azonban nem engedi, hogy megszabaduljanak a tudatától, a boldogságban úszó két fiút az út melletti bozótosok hangos zörgése zavarja meg. Mámoros pillantásukba félelem kúszik, szinte egyszerre kapják oda a fejüket. Chanyeol erősen rászorít a balta nyelére, míg Sehun az övére csatolt késéért nyúl. Nem állnak meg, nem akarnak kockáztatni és különben is, ilyen állapotban nem biztonságos szembeszegülni az élőholtak csillapíthatatlan éhségével. A tempójukon gyorsítanak, a sétát szépen lassan kocogás váltja fel.

– Te előre nézz, enyém a jobb oldal – súgja oda Sehun Chanyeolnak, hangja feszült és méreggel teli. Egyre jobban kezd elege lenni abból, hogy nem hagyják őket békén, mindenhol ott vannak és folyton-folyvást azt a kevéske energiájukat is elszívják a küzdelem során vagy a menekülés végett. Nyugalmat és harmóniát akar végre, de tudja, ezt nem fogja egyhamar megkapni… sőt, a mostani helyzetek szerint soha az égadta világon nem fogja megkapni. Másodpercek alatt a düh pezsdíti fel a vérét, szemei szinte lángokban égnek, végtagjai remegnek a felgyülemlett feszültség miatt. Egy hajszál választja el attól, hogy arra a pár halottra rontson, akik bamba tekintettel, megtépázva és hiányos tagokkal tántorognak feléjük.

Menetközben gyorsan összeszámolja őket. Négy vagy öt, bár az ötödikben nem biztos. Ezután a markában pihenő késre néz, melynek a pengéje húsz-harminc centiméter hosszú lehet. Sajnos nem olyan éles, hogy bárki fejét le lehessen választani a nyakáról, ezért felhagy ezzel az ötlettel és tovább töri a fejét.

A fülében lüktető ér nagyon bosszantja, de próbálja kiszorítani elméjéből a monoton hangot.

– Már mindjárt ott vagyunk – hadarja Chanyeol, miközben Sehun alkarját szorítja és húzza maga után. A homlokáról csordogáló izzadságcseppek idegesítik, de a világért sem engedné el Sehunt, mert akkor biztos, hogy a fiú megiramodva rájuk támadna, és addig vagdosná, döfködné őket a késével, ameddig még mindegyik feje egyben van.

– Az lehet, de azok is – szuggerálja Sehun még mindig a feléjük igyekvő torzszülötteket. Szinte már ég a vágytól, hogy feldarabolja őket, azonban ezzel ellentétesen fél is tőlük. Nem is a látványuk az, ami elborzasztja, hanem az erejük. Bár már halottak, de valamilyen oknál fogva mégsem gyengülnek el, sőt, mintha új erőre kapnának az átváltozással egy időben. Persze ez halott függő. Némelyiket egy széllökés is elintézi, ám akadnak olyan példányok is, amiket nehéz megkörnyékezni és a fejükbe állítani valami éles eszközt.

– Nem engedlek oda, gyere már! – ripakodik Sehunra Chanyeol, mihelyst a ház ajtajához érnek és Sehun már indulna vissza a tőlük jó tíz méterre kóválygó lidérces álomba illő szörnyetegekhez, hogy végleg kiontsa a halálontúli élüket is.

Chanyeol lenyomja a kilincset és meglepődve konstatálja, hogy az nem akad meg félúton. Ebből arra következtet, hogy vagy van bent valaki, vagy csak nyitva hagyták, mikor elmenekültek ebből a házból.

Egy nagy lélegzetvétel után már tolná be az ajtót, hogy bejussanak, azonban az nem mozdul.

– Mi a halál – suttogja felhúzott szemöldökkel és megpróbálja még egyszer, nagyobb erőt kifejtve. Egy picit, mintha megmozdulna ez alkalommal.

Mérgesen fújtat egyet és a bal kezében lévő baltát Sehun markába nyomja másodpercek töredéke alatt.

– Nézz rám! – parancsolja erélyesen, minek következtében elnyeri a fiú figyelmét. Hosszasan (már amennyire az idő engedi) szemeznek egymással, végül Sehun bólint. Két keze közé fogja a szekercét és Chanyeol előtt állva fedezi őt, védi magukat.

Chanyeol ajkai közül kibukik egy megkönnyebbült sóhaj és visszafordulva az ajtóhoz ismét megpróbálkozik annak kinyitásával. Újból lenyomja a kilincset, ám ez alkalommal nem finoman és óvatosan igyekszik bebocsátást nyerni, rögtön a vállával esik neki az ajtónak. Ezt megismételve háromszor már sajog a jobb tagja, de nem áll le, mert látja, hogy az ajtó már öt centiméterrel beljebb van.

– Siess! – érkezik Sehuntól a felszólításnak szánt sürgetés, ahogy sasszemként nézi a házhoz magukat vonszoló halottak. Az eddigi tíz méter immár ötre csökkent, a vérfagyasztó sziszegést és hörgést tökéletesen lehet hallani az utca csendjében és ilyen távolból.

Chanyeol arcán gyöngyöznek az izzadtságcseppek, nem győzi letörölni őket a szabad kezével. Pozíciót akar cserélni, de tudja, nincs rá ideje, ezért tovább ostromolva az ajtót még jobban kárt tesz a jobb vállában. A fájdalmat próbálja ignorálni, de egy bizonyos idő után már elviselhetetlenül sajog és lüktet.

– Segíts! – nyögi erőtlenül és nekiiramodik még egyszer. Felkiált a testében szétáramló fájdalom végett, de nem hagyja abba.

Sehun hezitálás nélkül, egy szempillantás alatt megfordul, a baltát maga elé teszi és ugyanazzal a módszerrel igyekszik belökni az ajtót, mint Chanyeol. A hátuk mögül hallja a halál utálatos hangját és rendesen borsódzik tőle a háta, ha csak arra gondol, hogy ezek a valamik az ő húsát akarják. Undorító, gusztustalan, visszataszító…

A következő másodpercben Chanyeol összecsuklik, amint beesnek a házba, Sehunnak meg még pont van annyi ideje, hogy a balta nyelét megragadva maguk után húzza a biztonságot nyújtó falak közé. Hátát egyből a bejáratinak nyomja, ezzel kizárja az éhen maradt holtalak. Torkában dobogó szívvel veszi csak észre, hogy tőlük pár centire egy ülőgarnitúra van, és az ülőgarnitúrán pedig… fekszik valaki. Szólásra nyitná a száját, azonban közvetlenül mögüle hangos dübörgések zavarják fel a kialakulóban lévő lelki békéjét.

– Ó, istenem. – Gondterhelt sóhaj bukik ki belőle, majd a mellette fekvő Chanyeolt kicsit arrébb tolja és egy határozott, gyors mozdulattal elrugaszkodik az ajtótól, hogy a kanapé másik feléhez tudjon szaladni. Erőt vesz magán és minden izmát megfeszítve a bejáratihoz tolja az ülőgarnitúrát. Szerencsére a fiú és a bútordarab súlya elég ahhoz, hogy visszatartsa a betörni vágyó szörnyeket.

Felegyenesedve kifújja a levegőjét, csípőre tett kezekkel a plafon felé fordítja a fejét és lehunyja a szemeit. Egy igen halvány mosoly szeli ketté az arcát.

– Cha—

A beszéd hirtelen elhal, egy tenyér simul Sehun karjára és a torkához egy borotva éles penge szegeződik. Pillái azon nyomban felnyitódnak, szíve kihagy egy ütemet, a pillanatnyi jókedvének vára menten darabokra esik, és a porba hull. Testét átjárja a borzongás melege, leveri a víz és pillanatok alatt kiszáradnak az ajkai.

– Ne mozdulj! – A hang halk, ám annál ijesztőbb és parancsolóbb.

Sehun meg sem mer nyikkanni, levegőt is alig bír venni a nyomasztó és fullasztó tudattól, hogy valakinek csak egy laza csuklómozdulatba telne kiontani az életét.

– Hogy hívnak?

Sehun túlságosan fél ahhoz, hogy szólásra nyissa a száját, ezért néma marad és lehunyja a szemhéjait.

A csendben eltelt másodpercek után apró fájdalom nyilall a nyakába, ezt követően valami meleget érez végigfolyni a bőrén, egyenesen le a mellkasáig. A bizsergető és csípő érzések kavalkádja közepette tudatosul benne, hogy ennek a valakinek a pengéje bizony belemart a nyakába, kegyelmet nem ismerve feltépte a bőrét. Úrrá lesz rajta a pánik, a gyomra megremeg, és kezeit ökölbe szorítja.

– Utoljára kérdezem, hogy hívnak?

– Se-sehun – préseli ki magából nagy nehézségek árán, és teljesen meg van győződve arról, hogy a következő momentumban már a halottak számát fogja gyarapítani. – O-oh Sehun.

Csend. Nem érkezik válasz és még egy halk megjegyzés se. Egyedül csak a verőerének hangos lüktetését és a saját légzését hallja, ami olyan kétségbeesett, hogy rendesen megijed tőle. Szemöldökeit értetlenül ráncolja.

– Szent isten.

Nem tudja eldönteni, hogy ezt miért mondta a barátságtalan idegen, de nem is érdekli túlzottan.

– Úristen, Sehun.

A kard eltűnik Sehun torka elől és tompán koppan a parkettán, mikor kicsúszik a markolat a remegő ujjak közül. Sehun értetlenül és lassan fordul meg, jobb tenyere ez idő alatt a késére siklik. Mielőtt még kihúzná a tokból, megpillantja az ellenséges hanghoz tartozó arcot és egyszeriben minden gondolata szertefoszlik. Szemei felragyognak, az érzelmei bombaként robbannak ki a szíve legmélyén lévő lelakatolt ládából, és mondani szeretne valamit, de képtelen rá. A szavak nem akarnak előjönni, így csak egy erőtlen nyekergésre futja, amit a vele szemben álló kuncogással reagál le.

– Tudtam, hogy nem haltál meg – vonja magához közel Sehunt és olyan ölelésben részesíti, amivel más embert soha az életben nem ajándékozna meg.

– Baekhyun! – Sehun arcán fültől-fülig ér az a mosoly, ha akarná, sem tudná eltüntetni bugyuta reakcióját. Lassan és hitetlenkedve zárja karjai közé a fiú alacsony termetét, erősen tartva magánál képtelen elengedi.

– Bíztam benned – suttogja Baekhyun örömittas hangon. Egyszerre boldog és büszke, és ezt szívének heves zakatolása is alá tudja támasztani. – Ne haragudj ezért – húzza végig mutatóujját a majd’ hat centiméter széles, vékony seben. Szerencsére már egy ideje elapadt a vér és fájni sem fáj egyáltalán, szóval nem is érti Sehun, minek kér bocsánatot Baekhyun.

– Nem is érzem – mondja szórakozottan és egy könnyed mozdulattal beletúr Baekhyun koromfekete hajába, így biztosítva, hogy véletlenül se hajoljon el tőle.

– Ki az a másik, akivel jöttél?

– Chanyeol.

– Park? Le vagyok nyűgözve.

– Kemény srác – mondja Sehun és válla fölött a kanapé mellett heverő fiúra sandít. Ekkor veszi csak észre, hogy Chanyeol úgy alszik, mint a bunda. A mai nap mindkettejük számára megterhelő volt, nem csoda, hogy ennyire elfáradt és ilyen gyorsan elnyomta őt az álom.

– Én Minseokkal és Jonginnal vagyok – súgja Sehun fölsőjébe Baekhyun és felpillant barátja arcára. – Minseok fekszik a kanapén, Jongin pedig fent alszik a hálószobában – sóhajt. – Nagyon szörnyű napunk volt.

Sehun észrevétlenül elengedi Baekhyunt, ezáltal a fiú el tud tőle húzódni. Letelepszik a nappaliban lévő szőnyegre és húzza maga után Sehunt is. Egymással szemben ülnek.

– Mi történt?

– Minseokot megharapták – nézi Sehun szemeit Baekhyun. Csupán a reakciókra kíváncsi, amik oly’ árulkodóak lehetnek az ember gondolatairól. Eddig még azonban nem lát semmi változást. – Ma délután felhoztam, hogy csak úgy lehet őket végleg elpusztítani, ha tűzbe dobjuk a testeket, Jongin pedig ebből következtette, hogy a harapást is simán ki lehet akkor égetni. Amikor elhagytuk a házat némi élelem után keresve, Minseok kiégette a karján lévő sebet. Mire visszaértünk ájultan találtuk a konyhába egy még pislákoló máglya előtt, amit ő maga csinált. Ezer szerencséje volt, hogy nem gyulladt meg a ruhája vagy a cipője vagy bármije.

– És most mi van vele? – vet egy pillantást a kanapén heverő fiúra Sehun, majd kérdőn mered a vele szemben ülő barátjára. Baekhyun megvonja a vállát. Laza viselkedésével azonban hatalmas kontrasztban áll aggódó tekintete.

– Azóta nem kelt föl. Úgy volt pedig, hogy továbbmegyünk, de így nem tudunk.

Sehun nem akarja mondani, de titkon örül, hogy ez történt. Ha elhagyták volna ezt a házat, akkor még mindig külön utakon járnának és Sehun gondolatait még mindig marcangolná a tény, hogy Baekhyun nincs vele, így viszont egy gonddal kevesebb.

– Akkor várunk.

– Bizony – bólint Baekhyun.

– Kíváncsi vagyok, hogy a többieknek sikerült-e túlélniük a táborban történteket.

Baekhyun elmosolyodik, hiszen ők már ezt egyszer megvitatták hárman.

– Szerintünk Kyungsoo ezer százalék hogy él, ahogy Jongdae és Joonmyun is.

– Nagyon remélem, mert nélkülük nem teljes a csapat.

– És nélkülük nem vagyunk olyan erősek – teszi hozzá Baekhyun komolyan, mire Sehun egyetértően bólogat.

– A fegyvereitek megmaradtak? – Sehun pozíciót vált, lábait kinyújtja, kezeivel maga mögött támaszkodik.

– Még találtunk is párat.

– Mi sajnos nem, de nem vesztettük el a cuccainkat. A kés még mindig megvan – vet egy jelentőségteljes pillantást Baekhyun felé, mire a fiú kuncogni kezd. Sehun azt a kést Baekhyuntól kapta a táborban és hatalmas nagy becsben tartja még mai napig is.

– Zavar a nyakad – mondja Baekhyun hirtelen témát váltva és odamászik Sehunhoz. A mutatóujját benyálazza, majd az apró vércsíkokat letörli a fiú bőréről. Bűntudat fúrja az oldalát, de próbál nem foglalkozni vele.

– Nem-nem kellett volna. – Egy pillanatra Sehun tüdejében reked a levegő, és igyekszik leplezni az arcára kiülő zavart. Régen voltak már ennyire közel egymáshoz.

– Na, így már mindjárt más – mosolyog Baekhyun, és Sehun nagy örömére nem megy távolabb tőle. Közvetlen mellé ül, és szemérmetlenül nézni kezdi.

– A kard – suttog Sehun, hogy terelje Baekhyun figyelmét. Úgy érzi magát, mint pár perccel ezelőtt, mikor a penge a torka előtt volt, szinte már belekapva a bőrébe. Igen zavarba ejtő tud lenni Baekhyun pillantása.

– Mi van vele?

– Tanítsd meg, hogy kell használni.

Baekhyun felkuncog Sehun ötletén, de nem ellenkezik. Elvégre idejük, mint a tenger és sosem lehet tudni, mikor adódik úgy, hogy Sehun kardot fog forgatni a kezében.

– Rendben. Gyere – azzal Baekhyun feláll és kezet nyújtva Sehunnak várja, hogy a fiú a markába csúsztassa az egyik tenyerét.

– Köszi.

Miután Sehun feláll, még hosszú másodpercekig fogják egymás kezét, és csak akkor eszmélnek fel, hogy tenni kéne valamit, mikor a kanapén Minseok nyöszörögni kezd. Baekhyun szélsebesen odaszalad hozzá, hogy megnézze, mi van vele, de semmi nem történik. Minseok újból elcsendesedik, és mellkasa egyenletesen emelkedik fel, s le. Baekhyun kifújja magát, megkönnyebbülve megy vissza Sehunhoz és útközben felveszi a földről a kardot.

Sehun már előre mosolyog, Baekhyun pedig boldog, hogy végre újra vele van. 

3. Fejezet

Kétesélyes, de a halál nem nyerhet

A közelgő nyárnak hála még este hét órakor is világosságban úszik az egész környék. Úgy tűnik, mintha a Nap nem akarná elhagyni az őt megillető pozíciót, mintha élete végéig, megállás nélkül csak tündökölni akarna az égbolton, legyen nappal vagy éjszaka.

A házban alig vannak fények. A bedeszkázott ablakokon át éppen hogy csak annyi szökik be, hogy lássák egymás arcát. Elég nyomasztó ez a félhomály.

– Hátra van még egy ház – szólal meg Baekhyun, ezzel megtörve a meghitt csendet, amit az iménti közös étkezés teremtett. Kezében azt a kézzel rajzolt térképet tartja, amit még délután Minseok adott oda neki.

– És utána? – Jongin álmos hangját véli felfedezni Baekhyun közvetlenül maga mellett. Oldalra fordítja a fejét, hogy rá tudjon nézni Jonginra.

– Utána továbbállunk.

– Nem lenne jó nekünk itt?

– Nem vagyunk biztonságban itt – mondja Baekhyun, hangjában némi csalódottsággal és dühvel. – Nincsenek magas betonfalak, nincs kerítés se, ami körbeölelné a házat. Semmi nincs, ami megvédene minket azoktól a torzszülöttektől.

– Baekhyunnak igaza van. – Minseok egy azonnali válasszal csatlakozik a beszélgetésbe, csukva tartott szemei kinyílnak. Jongin ránéz, majd sóhajt egyet. Neki valahogy nem tetszik ez az összes-visszamenetelés. Egy helyet akar találni, amit végre otthonnak nevezhet és minden fejfájás nélkül nyugodtan élheti ott az életét. Neki ez a ház szimpatikus és nem igen akaródzik elhagyni, ha majd arra kerül a sor. Ezt már most tudja.

– Még szép! – horkant fel Baekhyun és elmosolyodik egy pillanat erejéig. – Ahhoz, hogy hosszabb ideig életben maradjunk, több ember kell. Muszáj megtalálni a többieket, velük biztosabb a túlélés, mint nélkülük.

– Feltéve, ha még életben vannak – suttogja Jongin és sóhajt egyet.

– Életben vannak.

– Honnan tudod? – Jongin hangjában némi gúny bujkál hergelve ezzel a mellette ülő Baekhyunt.

– Voltunk összesen nyolcan – emeli fel a kezét Baekhyun, hogy számolni tudjon vele. Nehezére esik visszafognia magát, hogy ne vágja szájba Jongint. – Ebből mínusz három, mert mi együtt maradtunk. Öten még valahol kint a szabadban kóborolnak.

– Kyungsoo biztos, hogy él – mondja Minseok és oldalra dönti a fejét. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy Kyungsoo él és virul valahol kint a nagyvilágban. Nincs olyan, hogy azt az embert bármi ledöntené a lábáról. Nem egy magas teremtés, de annál fürgébb, ügyesebb és hihetetlen jól tud taktikázni. Ő és az íja halálos párosítás. Volt már lehetősége megtapasztalni mire képes, és akkor őszintén bevallotta magának: sosem akar Kyungsoo elé kerülni és az ő nyílvesszeje által meghalni.

– Ő volt az, aki három vesszőt lőtt annak a szerencsétlen ember torkába, ugye? – Jongin kérdez, bár tudja, felesleges, mert igen, tényleg Kyungsoo tette. Valami táboron belüli galiba miatt az emberek dühösek és mérgesek voltak, a légkör napokig feszült volt és nyomasztó. Aztán valaki kitalálta, hogy vessenek véget annak az ember életének, aki gerjesztette az egész szituációt. És hogy miért? Csupán mert külföldi volt és nemigen beszélte a nyelvet. Persze Jongin csak utána tudott meg több mindent, miután Kyungsoo könyörtelenül és szívfájdalom nélkül a halálba taszította a külföldit.

Jonginnak pár másodpercbe telik, mire az emlékei közül kibogarássza a megfelelő nevet és a hozzá társuló arcot. Zhang Yixing. Zhang Yixing volt a neve annak a valakinek. Aztán felrémlik neki a halála igazi oka: lopott valamit a tábor egyik igen befolyásos emberétől. Mint később kiderült, a saját fegyverét szerette volna visszaszerezni, amit elvettek tőle az érkezésének napján. De sajnos ez már csak szóbeszéd volt pár ember között, senki nem erősítette meg, és senki nem cáfolta meg. Jongin azonban elhitte és még a mai napig sem érzi igazságosnak, hogy a semmi egy ártatlan lelket követelt magának.

– Igen, ő volt az – sóhajt Baekhyun. – De az már múlt és a múltat temetni kell, nem felidézni.

– Ártatlan volt – motyogja önkívületi állapotban Jongin a saját gondolatai mélyén kutakodva. Bárki bármit mond, nem fog változni a véleménye.

– A világ nem igazságos. Szokj hozzá.

– Joonmyunt és Jongdae-t láttam együtt elmenekülni. – Minseok egy kisebb ugrással visszatér az eredeti témához.

– Ők élnek, efelől semmi kétségem sincs – bólint Baekhyun és pozíciót vált ültő helyzetében.

– Chanyeol? Sehun?

– Nekem Chanyeol kérdéses – mondja Jongin a száját húzva.

Végre sikerül elnyomni a Yixinggel kapcsolatos gondolatait, hogy helyet adjon az újaknak, amik másodpercenként megtöltik az űrt. Nem akarja szem előtt tartani, hogy léteznek még ilyen kegyetlen és barbár emberek.

– Túl nyuszi ahhoz, hogy gyilkoljon.

– Én edzettem vele. Na és te, Baek?

Minseok szavai hallatán Baekhyun szemöldökei megemelkednek, homlokán kirajzolódnak a meglepődöttség és zavar ráncai. Mi van?

– Én nem. Nem beszéltünk túl sokat.

– Akkor ne ítéld el őt így! Láttam a szemeiben a túlélés iráni vágyát és beszéltem is vele erről. Elszánt és képtelen veszíteni, ezért gondolom, hogy nem is hagyja magát ezekkel a dögökkel szemben. Ha még él és találkozunk vele, bocsánatot kérsz tőle.

– Tessék?

– Jól hallottad.  Bocsánatot kérsz tőle.

– Hyung…

– Nem akarok erről többet hallani! – Minseok Baekhyunra néz, tekintete szigorú és tekintélyt parancsoló. Mivel ő a legidősebb, úgy érzi, szívfájdalom nélkül megteheti ezt, és ha kell, jó irányba terelgeti a báránykáit. Össze szeretné tartani a csapatot és meggyőződése szerint csak így lehet. Egy emberként kell küzdeni, nem pedig külön-külön, mindenki járva a maga még felfedezetlen útját.

– Sehun halott – jelenti ki Jongin habozás nélkül, ezzel magára vonva mindkét társa figyelmét. Két nagyra nyílt szempárral találja szembe magát. Míg az egyik hitetlen, addig a másik dühös.

– Mondd ki még egyszer és te leszel halott. – Baekhyunban egyről a kettőre felmegy a pumpa, amint hallja azt a kegyetlenül elképzelhetetlen mondatot, ami elhagyja Jongin ajkait. Hevesen dobog a szíve, végtagjai lüktetnek. Amióta szétszakadt az igazi, nagy csapat, folyton erre gondol. De, csak gondol, és nem mondja ki… képtelen lenne rá. Erre tessék, Jongin csak lazán bedobja az ő kis ötletét, miszerint Sehun halott. Bárki meghalhat, de Sehun nem!

– Upsz, érzékeny téma? – Jongin továbbhergeli Baekhyunt, arcára egy gunyoros mosoly húzódik.

– Elég legyen! – Minseok teremt rendet közöttük, már amennyire sikerül neki. Ezt az ellentétet soha az égadta világon senki sem fogja tudni teljesen a porig rombolni. Volt, van és lesz is, amíg mindketten életben vannak.

Baekhyun kipirult arccal feláll a helyéről és a falnak támasztott kardjáért sétál. A markolatra erősen ráfog, ujjbegyei azon nyomban elfehérednek tőle. Dühtől lángoló tekintettel pillant Jonginra, mire Jongin nyel egy nagyot és jobb kezét az öve és a nadrágkorc közti kés nyelére vezeti.

– Mondd ki még egyszer.

– Hagyjátok abba! – Minseok látja, itt már nem elég a szép szó, cselekedni kell, mielőtt még ezek ketten egymásnak esnek és vérfürdőt rendeznek a nappaliban.

– Mondd ki! – Baekhyun lassan megindul Jongin felé. Mérges, dühös, elszánt és csalódott. Az intenzív érzelmek kavarognak benne, minden pillanatban hol az egyiket, hol a másikat érzi erősebben. Bár… inkább a düh az, ami leginkább dominál.

– Állj!

– Utállak, Kim Jongin – szűri fogai közül Baekhyun, karján az erek kidudorodnak. Baekhyun nem egy ijesztő ember, sőt, egészen nevetséges tud lenni, mikor mérges, ám most Jongin egyenesen retteg tőle. Az aura, ami körbeveszi őt fenyegető és vészjósló, tekintete homályosnak hat.

– Baekhyun, kérlek szépen tedd azt le. – Minseok tovább próbálkozik, mialatt észrevétlenül Jongin elé áll, hogy védje a fiút.

– Értékesebb az ő élete, mint az enyém? Vagy mint Sehuné?

– Hallgass végig – nyel egyet Minseok és vesz egy nagy levegőt. – Mindenkire szükségünk van a túlélés érdekében. Hisz te magad mondtad: ha többen vagyunk, nagyobbak az esélyeink. Jongin halálával nem megyünk semmire. Ő is kell nekünk, mert nélküle nem biztos, hogy megtalálnánk a többieket – szünetet tart, hogy kifújja magát. – Nem utolsó sorban pedig rendelkezik némi tapasztalattal és sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükségünk.

– Bocsánatot kérek – mondja Minseok mögül Jongin. A hangja nem túl magabiztos, kicsit mintha remegne is meg nem is. Baekhyun nem tudja eldönteni.

– Tedd le a kardot és ülj vissza a helyedre – Minseok tekintete komoly. –, kérlek – teszi hozzá halkan, szinte már könyörögve. Reméli, sikerül valamelyest hatnia a feldühödött fiúra, annak ellenére is, hogy vannak kételyei efelől.

– Rendben van – mondja Baekhyun és két társától három méterre megállva lehuppan a szőnyegre. Törökülésbe rendezi a lábait, majd a kardot az ölébe teszi. Tekintetével felnyársalja Jongint és ebből az ijesztő pillantásból Minseok is kap egy kisebb falatot, csak hogy megízlelje Baekhyun haragját.

A fiú nagyon temperamentumos, bármelyik pillanatban robban, akárcsak egy időzített bomba, aminél nem tudni, mennyi idő maradt hátra. Nem túl jó tulajdonság, de Baekhyun már csak ilyen.

– Köszönöm – fújja ki a benntartott levegőt Minseok, majd a kanapé egyik végében helyet foglal és jobb tenyerével kicsit megmasszírozza a saját nyakát. Elég stresszes napjuk volt, nem hiányzik még több civakodás és vérontás.

Jongin fellélegezve dől vissza az ülőgarnitúrára és kezeit az ölébe ejtve összekulcsolja az ujjait. Nem hitte volna, hogy ennyire felhúzza magát Baekhyun ezen az apró kis poénon… ami sajnos nem volt túl mulatságos.

– Az istenekre esküszöm, ha még egyszer felhozod, egyenest a szívedbe állítom a kardomat és senki nem fog megakadályozni ebben – hangsúlyozza a senki szót és közben Minseokra vet egy igen jelentőségteljes pillantást. Figyelmét ezután újból Jonginnak szenteli. – Még azt az örömöt sem fogom megadni neked, hogy elégetem a testedet.

– Elégetni? – csodálkozik Jongin, felhúzott szemöldökkel állja Baekhyun csontig hatoló tekintetét. Bár beleborzong a sötétbarna íriszekbe, még sem menekül el előlük.

– Úgy bizony.                                                                          

– Minek elégetni?

– Azt hallottam, csak úgy lehet végérvényesen végezni velük, ha elégetjük őket. A tűz a legnagyobb ellenségük, nem pedig holmi golyó a fejbe vagy egy tőr a két szem közé. Puszta erőszakkal semmire sem megyünk. Talán egy ideig megállítjuk őket… na de meddig? Már egy ideje ezen rágódok, hiszen ők már halottak. Az agyuk is halott.

– Érdekesen hangzik – mondja Minseok és a fejében szépen lassan átgondolja Baekhyun szavait.

– Na és akinek levágják a fejét? – Ismét Jongin kérdez.

– Ez egy fogós kérdés – kanyarul egy mosoly Baekhyun arcára. Jongin hirtelen nem tudja megállapítani, miért mosolyog a földön ülő társa, nem lát a szavak mögött semmi humoros üzenetet. – De a válaszom mindenképp az, hogy nem minden ember olyan szerencsés, hogy kard legyen a birtokában.

– Sajnos.

– Ez a világ, Jongin. Mint már említettem neked, nem igazságos még a jóval szemben sem.

– És… - pillant fel Minseok, tekintete Baekhyunét keresi. Nyel egy nagyon, amint megtalálja és elnyeri Baekhyun minden figyelmét. A mai incidens óta kicsit tart a fiútól. – Tegyük fel, egy olyan dög megharap. Mind tudjuk, mi lesz a harapás következménye. – Lassan préseli ki tüdejéből a levegőt, a pulzusa ettől függetlenül a plafont verdesi. – Azonban ha kiégetjük a harapást, nem terjed tovább?

– Hát, barátom, most megfogtál. – Baekhyun megemeli a szemöldökét és kicsit oldalra biccenti a fejét. Tényleg nem számít erre a kérdésre, sőt, még csak ehhez hasonlóra sem. Ettől függetlenül elgondolkodik rajta.

– Ha ez az egész história igaz, akkor talán az elfertőződést is meg tudjuk állítani az égetéssel – hozza fel az ötletét Jongin, és mintha egy kicsit megkönnyebbülne saját szavai hallatán. Egy pillanat erejéig mosoly költözik az arcára, azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan válik egyenlővé a semmivel.

Egyikük sem látja, de Minseok szemei felragyognak a félhomályban. Ha a felvetés igaz, akkor simán lehet arról szó, hogy túléli azt a csúnya sebet, ami közvetlenül a válla alatt csúfítja el az amúgy mindig puha és selymes bőrét.

Mielőtt még szólásra nyitná a száját Baekhyun beelőzi.

– Jongin, ne aludj el! Egy ház még hátra van és indulás előtt át kell kutatni. Szükségünk van az ételre. Meg ki tudja, lehet, olyan kincsekre bukkanunk, amiket még álmunkban sem tudnánk elképzelni – mosolyog Baekhyun és feltápászkodik a szőnyegről. Megpörgeti a kardot, majd a pengét leengedve lassan a bejárati ajtóhoz sétál. – Gyere, te szerencsétlen és tedd össze a két kezedet, hogy nem etetlek meg velük.

– Köszönöm szépen a kedvességedet, igazán lenyűgözöl vele és elkápráztatsz – szál be a játszmába Jongin és egy gúnyos grimasz után követi Baekhyunt.

– Hyung, nemsokára jövünk, jó?

– Vigyázz magadra és ne engedj be senkit se, aki nem mi vagyunk!

Minseoknak lépést kell tartani az eseményekkel, hiszen annyira belefeledkezik a saját gondolataiba, hogy észre sem veszi a körülötte történő dolgokat.

Amint eljutnak agyáig a szavak, bólint egyet és bátorító mosolyával köszön el Baekhyuntól és Jongintól.

A következő pillanatban bezárul az ajtó és egyedül marad a hatalmas házban.

Szóval égetés…

Jongin szinte bogarat ültetett a fülébe, képtelen kiverni a fejéből a hallottakat és a gondolatot, hogy erre simán képes lenne ő is. Korábban már hallott ilyesmiről, hogy a vérzést így állítják el, pont úgy, mint az elfertőződést. Persze ehhez szakemberek kellenek és olyan eszközök, amikkel száz százalékos eredményt ér el, viszont… nincsenek se szakemberek, se száz százalékos eredmény. Ezzel tisztában van.

– Basszus – sóhajt egyet és a kanapéról felállva a konyhába sétál. Tűz és vas kell. Pontosabban csak vas, tüzet tud rakni a konyha járólapjain is.

Minseok világ életében értett a főzéshez, isteni ételeket készített. Az egész hatalmas felfordulás előtt ő volt az egyik legjobb szakács a környéken, szinte mindenki ismerte a nevét. Főleg esküvőkre és más fontosabb ünnepekre hívták, de akadtak olyan emberek is, akik az anyagi hátterüket tekintve megtehették, hogy egy-egy hétre felfogadták, mint a család személyes szakácsa. Kiváló volt, majdnem a legeslegjobb!

Ebből kifolyólag tudja, hogy van olyan serpenyő, ami öntött vasból készül. Ebből kifolyólag tudja, hogy fekete serpenyőt kell keresni, mert azok a legjobbak. Lehet kicsi, lehet nagy, a méret mindegy.

A konyhaszekrényben hamar rá is lel egyre. Számításai szerint ez lehet a legkisebb, hiszen a többit megnézve ennél már csak nagyobbak vannak egymásra téve, mintha valaki direkt úgy rendezte volna a múltban, hogy egy kúpot adjon ki a gyűjtemény.

A kis serpenyőt leteszi a földre és a helyiséget elhagyva felsétál az emeletre, egyenesen a háló felé viszik a lábai. Az ajtó tárva-nyitva áll előtte, habozás nélkül besétál a mogyoróbarna színnel kikent szobába és fejben már tudja is, mit keressen. A franciaágy mellé sétál, hogy az apró, ovális alakú éjjeliszekrénynek titulált négy lábon álló bútordarabot elvigye. A súlya könnyű, erőfeszítés nélkül felkapja és azzal a vállán visszamegy a konyhába. Leteszi a járólapra és a jobb lábát felemelve rátapos az egyik tartó oszlopra, ami alig haladja meg a fél métert. Menten kettétörik a nagy nyomás végett és Minseok arca elégedettséget tükröz.

Megcsinálja ugyanezt a maradék három lábbal, majd a falappal is, amit a négy oszlop tartott. Egy kisebb máglyát alakít ki a konyha közepén, a pulton talált papírokat a máglya alá helyezi.

Zsebének legalján pihen egy öngyújtó, amit nem haboz rögtön kihúzni onnan. Vesz egy mély levegőt, lehunyja a szemeit, elszámol háromig, aztán pilláit felnyitva meggyújtja a papírokat. A vékony anyag rögtön lángra kap és egy-kettő után már a félbetörött oszlopdarabok is meggyulladnak a kiálló kis szálkák végett.

Minseok vár és vár és vár. Türelmesen vár, és amikor már elég nagynak tűnnek a lángok, leveszi magáról a fölsőjét. Fintorogva tekeri le karjáról a kötést, amivel mindeddig takarta a harapást. Fáj, ahogy az anyag leválik a gennyedző sebről, de elnyomja magában a feltörekvő nyögését. Nagyokat lélegzik, az orrán szívja be a levegőt, míg a száján fújja ki az elhasználtat.

A seb körül a bőre elszíneződött. A lila és a zöld árnyalatai tarkítják őt, a harapás közvetlen közelében már hulla színe van. Egy futópillanat erejéig összeugrik a gyomra és eluralkodik rajta a pánik, de hamar orvosolja a helyzetet. Markába veszi a serpenyő és tekintetét elvéve a sérülésről a tűznek szenteli minden figyelmét. A lángnyalábokba mártja az öntött vasból készült serpenyőt és újból csak vár.

Jonginnak és Baekhyunnak tengernyi időre van szüksége ahhoz, hogy eljussanak a házig, átkutassák, bepakolják a fontos dolgokat és élve visszajussanak a táborhelyükhöz. Nem is fogják megtudni, hogy mi történt, egyszerűen csak egy sebet fognak látni, ami ott fog éktelenkedni Minseok bőrén élete végéig. De… kit érdekel? Ha ez egy lehetőség arra, hogy túlélje, hát muszáj megragadnia és kihasználnia.

Az idő telik, és a két fiú még mindig nem tért vissza. Minseok először arra gondol, hogy felfalták őket a torzszülöttek, majd arra, hogy végeztek egymással. Egy másodperc erejéig mosolyog a buta gondolatán. Mindenképp egymás keze által halnának meg, ha úgy adódna, efelől semmi kétség.

Minseok nagy levegőt vesz, és a serpenyőre néz. A vas már-már izzik, iszonyat forrónak tűnik. Ekkor érzi csak meg, hogy egy izzadtságcsepp végiggurul az arcán, majd ezt követi a következő és az azutáni. A szobában már igen meleg van, mert bár kicsi lett a máglya, mégis elegendő hőt termel ahhoz, hogy szaunát csináljon a konyhából.

Minseok letörli homlokáról a testnedvét, majd az összehajtott pólóját a szájába veszi, fogaival erősen ráharap a pamutra. Most vagy soha. A karját kifordítja, hogy rendes rálátást kapjon a sérülésre és egy pillanatnyi reménykedő ima után kiemeli a tűzből a serpenyőt.

Habozás nélkül a sebre nyomja, mire olyan szintű fájdalom járja át az egész testét, hogy üvölteni tudna kínjában. Nem tűnnek fel neki a szeméből kibuggyanó könnyek, képtelen rájuk figyelni. Csak ő és a fájdalom, semmi más. Leírhatatlan, kibírhatatlan, szörnyű és borzalmas érzés. Égette már meg magát, de azok a balesetek csak egy-egy apró foltok voltak, míg ez… hihetetlenül nagy felületnek tűnik az eddigiekhez képest.

A rakoncátlan gondolatait igyekszik összeszedni, fejben eközben tízig számol.

Három… négy… öt…

Nagyon-nagyon fáj, úgy érzi, nem fogja kibírni azt a pár másodpercet.

Hat… hét… nyolc…

Már csak egy kicsi, már nincs sok!

Kilenc… tíz…

És vége. Amint elveszi a karjáról az égető serpenyőt, eldől, és levegő után kapkod. A fájdalom túl nagy arányban uralja a testét ahhoz, hogy akár egy mozdulatot is tegyen.

Pillanatokkal később elájul az őt ért sokktól. A serpenyő a földön csattan, a máglya egyik tartó oszlopa összerogy.

2. Fejezet

A tudás hatalom

11 órával korábban

– Baekhyun, figyelj!

– Figyelek – érkezik rögtön a válasz és a nappali közepén lévő egypár bakancs végre gazdára talál. Az ébenfekete hajszálak a fiú szeme elé hullnak, akár egy függöny, mikor lehajol, hogy belebújjon a lábbelijébe. Prüszkölve simítja ki tincseit látóteréből és a vakon próbálkozást megelégelve inkább lehuppan a fenekére. Mindjárt könnyebben sikerül a lábára tuszkolnia kopott barna cipőjét.

– Jonginnal kimentek egy kicsit körülnézni. – Minseok egy lapot tart a kezében, amin kisebb nagyobb téglalapok szerepelnek, egy-kettő át is van húzva. –  Maradtak még olyan házak, amiket nem kutattunk át, és miután ezzel végeztetek, továbbállunk.

– Rendben. – Baekhyun egy sóhaj kíséretében feláll és megigazítja magán a lábhoz simuló fekete nadrágját. Akaratán kívül siklik tekintete a térdén lévő hatalmas lyukra, mire ajka egy szabályos vonallá egyenesedik és keserű szájízzel kiegyenesedve gondol vissza arra, milyen volt, amikor újonnan vette a kedvenc márkaboltjában, mert tudott a leárazásról és amúgy is, már korábban kinézte magának ezt a sötét darabot. Titkon örül, hogy az egész világ vége előtt ebben a nadrágban tette ki a lábát a küszöbön, hiszen így van valami, ami emlékezteti őt a normális életre, még ha ez a valami ennyire jelentéktelen és apró is.

– Mellettünk kettővel. – Minseok Baekhyun orra alá nyomja az ábrát, ezzel kizökkentve őt a nosztalgiázásból. Baekhyun nagyokat pislogva megdörzsöli a szemeit, majd nyújtózkodva kiropogtatja a gerincét és egy sóhaj után elveszi az egyszerű térképet. Szemügyre veszi, elemzi, és maga elé képzeli a kinti környezetet. Hümmögve hajtja össze, hogy a farzsebébe tudja csúsztatni.

Minseok tekintetében aggodalom apróbb szikrái gyúlnak, még ha akarná, sem tudná leplezni a következményektől való félelmét. Baekhyun ránéz, és ezt észrevéve jobb tenyerét barátja vállára teszi nyugtatásképp. Nem szereti, mikor hyungja túl sokat agyal egy-egy ilyen felderítésen.

– Ne gondolkodj annyit, hyung – mondja Baekhyun kedves és lágy hangon, arcát immár kincset érő mosolya szeli ketté. Ezzel mindig sikerül egy minimális szinten szertefoszlatnia az éppen aktuális beszédpartnere idegességét, hiszen gyermeki bája mindenki szívét cseppfolyóssá változtatja, olyan, mint egy kegyetlen és pusztító vihar utáni napsütés.

– Valakinek azt is kell – próbálja elviccelni az egész szituációt Minseok, miközben somolyogva simítja bal kezét Baekhyunéra. Szerencsére Baekhyun veszi az adást és komolytalanul vigyorogva megvonja a vállát.

A felszabadult hangulatot hirtelen halk dübörgés öli meg.

– Kevés töltényünk van már. – Jongin sétál le az emeleti lépcsőről, kezében egy shotgunnal, amit még két napja talált az egyik elhagyatott ház szekrényének legalján három doboz lőszerrel egy kukászsákba csomagolva. – Ha nem baj, Baekhyun, most ezt nem visszük magunkkal. Muszáj tartalékolnunk.

Baekhyun mosolya lelohad, komoly álarcát arca elé teszi és bólint. Eltávolodik Minseoktól, hogy a kanapéra fektetett kardját a markába tudja venni.

Apukája megszállott szamurájkard-gyűjtő volt, visszagondolva vagy hat-hét példány díszítette a nappalijuk falát, közvetlenül a szekrény melletti üres felületen. Szinte már szentély volt a szobának azon része, ahol a pengék voltak. Baekhyun mindig is ki akarta próbálni őket, de akkor még nem gondolta volna, hogy egy nap erre is sort kerít neki az élet. Az apokalipszis kitörésének napján kettőt is elhozott otthonról. A kisebbiket menekülés közben elhagyta, a másikat pedig szerencsére sikerült magánál tartania, így azóta az az ő ereklyéje, a mindene és szent tárgyként tekint rá. Úgy véli, csak akkor fog elbukni, ha a kardját elveszíti. Ameddig nála van, addig van remény és bízik abban, hogy túl tudja élni az élőholtaktól mocskos és szennyezett világot.

– Fél óra múlva érjetek vissza – mondja Minseok és megigazítja az övére csatolt kést. A nappaliban lévő faliórára pillant, ami monoton kattan egyet, mihelyst a másodpercmutató eggyel előrébb ér. Délután négy óra tizennyolc perc.

– Háromnegyed ötre itt leszünk, legkésőbb ötre. – Jongin a csuklóján lévő karórára néz, majd a kezében szorongatott shotgunt a fotelbe helyezi.

Az ülőgarnitúrák előtti dohányzóasztalra már korábban ki lettek pakolva az emeletes házban talált fegyvernek kinevezett holmik, amik közül bátran lehet válogatni az ember kénye-kedve szerint. Jongin a legnagyobb konyhakést nézi ki magának, egy Smith & Wesson pisztoly kíséretében, amit csak a biztonság kedvéért szeretne magával vinni. A kést a nadrágja korca és a fekete bőrből készült öve közé csúsztatja, míg a pisztolyt jobb markába veszi.

– Ha nem szükséges, ne használd. – Minseok a Smith & Wessonra bök mutatóujjával, tekintete szigorú.

– Nem fogom, hyung.

– Helyes – kanyarul egy őszinte, apró mosoly Minseok arcára. – Mivel közel van a ház és nincsenek sokan azok a valamik – mutat a bejárati ajtó felé. –, ezért Jongin, te mész előre, Baekhyun, te pedig fedezed őt.

– Jó lesz ez így? – Baekhyun bár visszakérdez, figyelmét még sem Minseoknak szenteli, sokkal jobban izgatja őt a pengén lévő mattfeketén csillogó vérfolt, amit pont abban a másodpercben szúr ki. Mégis hogy került az oda? Eddig nem volt ott.

– Jongin gyors, te pedig jól bánsz a karddal. Ennél több érv nem is kell.

– Oké.

Baekhyun azonnal válaszol, de továbbra sem figyel, nadrágjának farzsebéből előhalászott zsebkendővel tisztogatja az ereklyéét. Tudja jól, perceken belül újból ez a szín fog dominálni a penge teljes felületén, mégis hajthatatlan. Túl sokat ér és túl nagyra tartja ahhoz, hogy egy pillanatra is megengedje az oda nem illő mocskot. Úgy gondolja, apja minimum ennyit megérdemel.

– Hyung, gyere! – Jongin karon ragadja Baekhyunt és húzni kezdi az ajtó felé. Baekhyun morog néhány obszcén szót az orra alatt, de Jongin ebből egy szót sem ért (már nem mintha nagyon tudni akarná hyungja kimondott gondolatait).

– Eressz, magamtól is tudok menni! – ripakodik rá az őt még mindig vasmarokkal tartó Jonginra, akinek nem kell kétszer mondani, egyből lefejti ujjait Baekhyun karjáról. Baekhyun sóhajt egyet és a kendőt zsebe mélyére süllyeszti. Minseok a háttérben rosszalló tekintettel fixírozza őket rögtön a szóváltásuk után, pedig kettejük között nem meglepő ez és az ehhez hasonló beszélgetések. Már a menekülttáborban is érezni lehetett köztük az ellentétet, és bár nem mondták ki nyíltan, hogy nem szimpatikusak egymásnak, a többiek mégis tisztában voltak vele. Csak rájuk kell nézni és az ember rögtön megmondja, itt valami nem stimmel. Mintha ősi ellenségek lennének, akik néha-néha fegyverszünetet hirdetnek, hogy aztán később még nagyobb erővel tudjanak lecsapni a másikra. Senki nem tudja, mi a probléma forrása, sőt Minseok szerint még ő maguk sincsenek vele tisztában. Baekhyun fúj Jonginra és Jongin fúj Baekhyunra, Minseok pedig a szerencsétlen harmadik, akinek ezt mind-mind ki kell bírnia.

A bejáratihoz érve Jongin gyomra egyről a kettőre ökölnyi méretűre zsugorodik, amint tenyere a kilincs hideg felületére siklik. Mindenegyes alkalommal ez történik vele. A jövőtől való félelem, a rettegés és az izgalom egyvelege furcsa reakciókat vált ki belőle és képtelen megszokni az idő múlásával ezt a borzongató érzést. A biztonságos búvóhelyről kilépni hatalmas bátorságot, hidegvért és önfegyelmet követel, na meg hitet és reményt, mert anélkül biztos, hogy nem lenne képes visszatérni. Hisz magában, hisz az erejében, hisz az ügyességében, hisz Baekhyunban és reméli, a beléjük fektetett hite fog győzedelmeskedni a világon uralkodó rossz felett. Naiv gondolat, de Jongint ez nem érdekli.

– Mehetünk? – Jongin kérdése alig hallhatóan bukik ki ajkai közül, tekintete mindeközben Baekhyunét keresi. A fekete tincsek a csokoládébarna íriszek előtt pihennek, elrejtve ezzel az érzéseket, amik oly’ leleplezőek lennének. Nem akarja, hogy Jongin gyengének lássa, ezért némán bólint egy aprót és továbbra sem söpri el a zavaró hajszálakat.

– Vigyázzatok! – Minseok figyelmeztető mondatára mindketten hátrafordulnak, hogy a magabiztos hangot társítani tudják a szelíd arccal. Baekhyun komoly, de legbelül fellélegez, és úgy érzi, ez erőt ad neki a továbbiakhoz. Jongin aprót mosolyog, mert tudja, Minseok bízik bennük és remél, akárcsak ő. Nem is tudná elképzelni, milyen lenne ez az élet Minseok nélkül, és őszintén, nem is akarja megtapasztalni soha.

– Egyben visszatérünk, egy percig se aggódj! – és Jongin lenyomja az érdes felületű kilincset, amin már egy perce pihen a keze. Még elkapja Minseok gondterhelt tekintetét, de nincs ideje visszafordulni és megkérdezni tőle, mi a baj. Szólít a kötelesség, menni kell, és mivel ő van elől, képtelenség lenne visszakozni. Nem lesz baj, hyung!

Jongin mögött Baekhyun zárja a sort, és becsukja maga után az ajtót. Bár nem beszéltek meg semmi tervet, Baekhyun mégis tudja, hogyan kell cselekednie; megvárja, míg Jongin és közte a tíz centiméteres távolság két méterré növi ki magát, ezután elindul és az esetlegesen útba kerülő élőholtakat miszlikbe aprítja. Nagyon fontos szabály azonban az, hogy csak akkor támadj, ha kell, máskülönben idő- és energiapocsékolás az egész. Három méteres szférán belül érdemes, azon kívül felesleges. Baekhyun e szabály megszegése miatt már majdnem az életét vesztette, amikor a menekülttábort lerohanták a két lábon járó húscafatok. Még mindig intenzíven ég benne a kép, ahogy az egyik legvisszataszítóbb, véres arcú és dögszagú halott elkapta a haját, hogy a földre húzva tudjon falatozni a friss húsából.

Hirtelen borzongás jár végig gerincének vonalán, a karján és a lábán egyaránt megjelenik a libabőr a nem kívánt emlék miatt. Tekintete Jonginra siklik és gondolatban elmormol egy igen halk köszönömöt. Ha Jongin nem lenne, most ő sem harcolhatna tovább az életéért. Bármennyire is taszítja Jongin személyisége és mi voltja, ezt az egyet sosem felejti el neki, és ha úgy adódna, bármikor kész lenne viszonozni.

A kijelölt házhoz röpke másodpercek alatt odaérnek, útjukat egy halott sem állja. A bejárati ajtó barnára festett egésze előtt mindketten fellélegeznek, és mikor tekintetük találkozik, megengednek maguknak egy igen apró mosolyt. Baekhyun nem akarja, de a mosolyról hirtelen Minseok jut az eszébe, és a gondolat minden arcára festett emóciót kivégez, akár egy hóhér az árulót, mikor annak fejét veszi. Szíve összeszorul, légzése nehézkessé válik. Minseok előtt folyton próbálja leplezni aggodalmát és félelmét, nem szeretné, hogy hyungja így emlékezzen rá, mikor eljön az idő, hogy átlépje az élet és a halál közti hatalmas kaput, ami holtak és az élők lelkéből kovácsolódott. Minseok szívbeteg, a gyógyszerei nélkül pedig nem lehet tudni, mikor csap le rá az örökké tartó, fájdalommentes és könyörtelen álom. Ennek ellenére mégis úgy kezeli, mintha nem lenne semmi baja, mintha ő is egészséges lenne és nem kéne emiatt is aggódnia. Igazából maga Minseok kérte meg erre még a menekülttáborban és Baekhyunnak egy ideig nehezére esett teljesíteni ezt az „apró” dolgot. Mostanra már képes rá, de a tudat még így is gyötri, ezért minden egyes nap felajánlja, hogy elmegy keresni egy gyógyszertárat, hogy elhozza onnan az összes szükséges dobozkát, de Minseok nem engedi neki. „Ha már meghalok, ez miatt haljak meg és ne egy hulla vegye el az életemet.” Felidézi magában Minseok szavait és sóhajt egyet. Nem akarja elveszíteni őt.

Míg Jongin a zárral babrál, addig Baekhyun visszatér a való világba és hátat fordítva neki a kardját maga elé emelve pásztázza az őket körülvevő környezetet. Alaposan szemügyre vesz mindent, hogy később több opció közül tudjanak választani. Ezt mindig is létfontosságúnak tartotta. A felderítés és a megfigyelés elengedhetetlen, minden mozzanatot meg kell ragadni és az elmébe kell vésni, még akkor is, ha az épp feleslegesnek, esetleg haszontalannak tűnik, máskülönben, ha menekülésre kerülne a sor, biztos, hogy nem élnék túl, elbuknának azon nyomban. Ő Byun Baekhyun az Istenért, ezt végképp nem engedheti meg magának!

Baekhyun két kocsit lát alig öt méterre, elvétve még párat tíz méteren belül. Tekintete továbbvándorol a felborított kukákig és a körülöttük lévő szemétig, amit a nap már jócskán megperzselt. Ha volt is étel azokban a zsákokban, mára azt már lehetetlen lenne elfogyasztani.

– A fenébe is, ne bambulj! – Jongin egy szempillantás alatt behúzza Baekhyunt a házba, és az ajtót becsukva nekidönti hátát a falapnak. Reszkető sóhaj hagyja el telt ajkait, a halántékán csordogáló izzadtságcseppeket kissé piszkos tenyerével törli le magáról. Baekhyun meglepett arcot vág, később rendezi csak vonásait, mikor eljut az agyáig, hogy sikeresen és karcmentesen bejutottak.

– Hogy csináltad? – Elismerő pillantással illeti Jongint.

– Úgy, ahogy eddig is.

– Lehet egy kérdésem?

Baekhyun semmit nem tud Jongin múltjáról attól függetlenül, hogy egy ideje már ismeri a fiút. Most először érez valódi kíváncsiságot iránta.

Jongin semmitmondó tekintettel vállat von és elindul átkutatni a házat. Baekhyun elmosolyodik és követi őt.

– Mi volt a foglalkozásod?

– Tanuló voltam.

– És?

– Mi „és”?

– Engem nem tudsz átverni, Jongin – mosolyog a bajsza alatt Baekhyun és ébenfekete tincseit egy laza fejrázással kitessékeli a szeméből. Jongin megáll, válla felett Baekhyunra sandít. Senkinek nem mondott eddig semmit az előző életéről, miért is kezdene el regélni pont most? És pont Baekhyunnak?

– Miért érdekel ennyire? – visszakérdez, majd a konyhaszekrényekhez fordulva mindegyiket egyesével átnézi. Nem számít ennyi megmaradt és sértetlen ételre, íriszei hirtelen csodásabban ragyognak, mint a legfényesebb csillagok az égen a végtelen sötétségben. Az apokalipszis előtt még csak nem is gondolta volna, hogy lesz majd ilyen idő is, amikor szinte sírva fakad az étel látványától. Konzerv, zacskós leves, gabonapehely, több liter tej, fűszerek, ásványvíz és még több csomagolt kaja. Eszméletlen!

– Tudod, már egy ideje egymásra vagyunk utalva, és azért mégis csak jobban érzem magam egy-két ismerettel a tarsolyomban. Remélem, megértesz.

– Tanuló voltam, mondtam már.

– Nem hiszem el, hogy csak tanuló voltál.

Baekhyun a konyhapultnak támaszkodva nézi, ahogy Jongin az összes asztalra pakolt ételt a táskába süllyeszti.

– Hát az már nem az én problémám.

– Átlátok rajtad – szűkíti össze csokoládébarna szemeit Baekhyun és hitetlenül méregeti tovább a fiút. Kell lennie még valaminek…

– Örülnék, ha békén hagynál, nincs ehhez most hangulatom.

– Engem viszont érdekel.

– Nézd, Baekhyun – fordul egész testével a kíváncsiskodó fiú felé. – Az a múlt, már nincs. Itt nem az a fontos, hogy ki voltál, hanem az, hogy most ki vagy és ki lesz belőled. A tetteid határoznak meg téged, nem pedig a foglalkozás vagy a családi vérvonal. Lehettél te a világ leggazdagabb embere, nem számít többé. Életben maradsz vagy meghalsz. Taktikázol vagy elbuksz. Számomra egy ember lehet jó vagy rossz. Ennyi, más opció nincs. És én – mutatóujját a mellkasára szegezi, egyenest a szívére. – jó ember vagyok. A többi ne érdekeljen.

Baekhyun torkára fagynak a szavak, köpni-nyelni nem tud a döbbenettől. Letaglózva, üveges tekintettel bámulja tovább Jongint, egy normális hangot sem képes kipréselni ajkai közül. Egyszerűen nem megy neki. Képtelen rá. Soha, senki nem olvasott még be neki ilyen pimasz módon. Arcáról mindenegyes gondolatát könnyedén le lehet olvasni, olyan, akár egy nyitott könyv, amit szinte a legnagyobb betűmérettel nyomtattak.

– Menjünk, a többi szoba még sértetlen. – Jongin úgy tesz, mintha az előbb nem történt volna semmi, ugyanazzal a nyugodtsággal beszél, mint két perccel ezelőtt. A hátizsákot a saját vállára veszi, és már menne tovább, azonban… Baekhyunban hirtelen felmegy a pumpa, parázsként izzó szemekkel emeli magasba a kardját, hogy a hegye egyenest Jongin torkánál állapodjon meg. A fiú megdermed, éppen mozdulni készülő lába a padlóba gyökerezik, és egy csapásra leveri őt a víz. Értetlenség tükröződik azokban a hatalmas, fekete szembogarakban, a lehetséges miértekre keresi a választ.

– Velem te nem beszélhetsz így, világos? – Baekhyun nagyon dühös. Jongin nagyot nyel. – Tisztában vagyok vele, hogy ez már egy teljesen más világ, és mások az emberi értékek is. Viszont egy valamit neked is meg kell értened – egy lépéssel közelebb kerül Jonginhoz, a pengét nem érinti hozzá a bőréhez. – Egy csapatban játszunk, ami annyit tesz, hogy össze kell dolgoznunk. Te sem örülsz ennek, és én sem örülök ennek. Ezt eddig megértem. A csapatmunkához elengedhetetlen a tudás. Minél többet tudunk egymásról, annál nagyobb az esélye annak, hogy győztesként kerülünk ki egy-egy rizikós helyzetből, mert ismerjük a másik taktikáját és gondolatmenetét. Életben akarok maradni, ameddig csak lehet, és egyedül nem biztos, hogy képes lennék rá… tudom, hogy te is így vagy ezzel.

Jongin hangtalanul bólint, mivel abban a pillanatban ezt véli helyesnek.

– Tehát ha kérdezek, te válaszolsz. És ha neked van kérdésed, én is válaszolok. Megértetted?

– I-igen. – Jongin alig meri kinyitni a száját, leírhatatlanul kényelmetlen neki a nyakától alig pár milliméterre lévő pengének a tudata.

– Mi volt a foglalkozásod?

Jongin nagyot nyel, szemhéjait lehunyja és összeszorítja őket. Sosem szeret visszaemlékezni.

– Tanuló voltam… nappal. Éjjel azokhoz az emberekhez törtem be, akiknél voltam interjút készíteni egy-egy iskolai project erejéig.

– Nocsak, nocsak.

– Szükségem volt a pénzre, anyámék egy wonnal sem támogatták a továbbtanulásomat.

– Hát, Jongin, most megleptél. – Baekhyun egy leírhatatlan mosollyal az arcán veszi el Jongin torka elől a kardot, bal kezét a fiú vállára helyezi, miután a fullasztó érzés eltűnik és normálisan tud levegőt venni.

– És mi a te történeted?

– Az enyém? Nem olyan izgalmas, mint gondolnád. A középiskola után nem mentem tovább tanulni és dolgozni sem akartam. A szüleim tartottak el, mondhatni élősködtem rajtuk. Apám megszállott kardgyűjtő volt, rengeteg díszítette a házunkat.

– Megtanított téged használni őket? – érdeklődik Jongin, és fejével biccent a nappali felé.

– Soha nem engedte, hogy a kezembe vegyem. – Baekhyun bólint és megindul a kiszemelt szoba felé.

– Most büszke lenne rád.

– Nem hinném – húzódik egy savanyú mosoly Baekhyun arcára. – Sosem volt oka rá és most sem lenne. Azt mondaná, hogy bolond vagyok, amiért küzdök a semmiért.

– A semmiért?

– Jongin, nekünk nincs jövőnk. Ebben a világban nincs.

– Hyung, ne mondd ezt! Van jövőnk és most is azért küzdünk. Van remény.

– Túl sok filmet néztél – gúnyolódik Baekhyun és a falhoz tolt szekrényhez megy, ami egészen a plafonig ér. Hatalmas kétajtós szekrény, olyan, amilyet mindig is szeretett volna a saját házában látni.

– Mindig van remény.

– Néha én is így gondolom, de mikor kilátástalan a helyzet, kezdem elveszíteni a reményt. Pedig én tényleg szeretnék hinni benne. Szeretnék hinni egy jobb életben, de… mindenhol ott van az a de, ami miatt elveszíti a stabilitását a hitem és a reményem. Elég elkeserítő érzés tud lenni.

– Remélem, idővel megváltoznak a nézeteid. Én hiszek benned. Ma is úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy hittem benned és magamban is.

Baekhyun erre már nem válaszol, szavak helyett gesztusokkal fejezi ki magát, ami jelenesetben egy mosoly az arcán. Jongin ebből persze semmit nem lát, ezért már beszélni sem beszél tovább, némán forgatja fel az egész nappalit Baekhyun közreműködésével.

Negyed óra múlva tettre készen állnak az ajtóban, Jongin hátán a jól megpakolt zsákkal. A terv ugyanaz, mint ami eddig, csak most fordítva: Baekhyun megy elől, hisz nála van a kard, Jongin követi őt kezében a pisztollyal, hogy ha bármi van, még se maradjon védtelen. Az öv és a nadrágkorc közti késről pedig már ne is beszéljünk.

– Ne ölesd meg magad – súgja Baekhyun Jonginnak és mielőtt a fiú bármit is tudna reagálni, a bejárati ajtó kitárul előttük.

Baekhyun szíve egy pillanatra leáll, a vérkeringése is leáll és a gondolatai is megdermednek egy szekundum erejéig. Ha nem ocsúdna fel rögtön a sokk után, biztos, hogy egy darabka most hiányozna belőle. A kard pengéje könnyedén siklik végig a rohadt húson, átszakítva ezzel a nyelő- és légcsövet, a már rég összeszáradt ereket, amikben csak gusztustalan alvadt vérdarabok vannak a beteg szív által pumpált fertőzött vér csekély mennyisége mellett.

– Aszta kurva! – Jonginból ritkán buknak ki obszcén szavak, de a meglepődöttségnek aljas módon mégis sikerül kihúznia egyet.

Baekhyun a fejetlen testet gyomorszájon rúgja, hogy azért még se rájuk dőljön a bűzölgő tetem, s az adrenalintól bepörögve egész mi voltja remegni kezd.

– Menjünk! – mondja Baekhyun és háta mögött álló Jonginnal elindul vissza a saját táborhelyükhöz. Mindkettejük szíve hevesen dobog, Baekhyun még hallja is füleiben azt az irritáló lüktetést, amit a verőerek okoznak neki. Ki nem állhatja.

Szerencséjük van, hogy még mindig alig kóvályog egy-két hulla az úton, útfélen, mert így felesleges hadakozás nélkül sikerül visszamenniük Minseokhoz. Az ajtóban állva Jongin kopog egy hosszút és két rövidet, majd újra egy hosszút. Öt másodpercet sem kell várniuk, az ajtó kinyílik és egy magát betegre aggódó Minseok fogadja a két hőst. Kulcsra zárja a bejáratit, amint mind a hárman a négy fal között tartózkodnak.

– Negyed hat lesz három perc múlva – mondja a kelleténél hangosabban Minseok, haragos és dühös egyszerre.

– Ne légy mérges, hyung! – mosolyog nyugtatóan Jongin és kibújik a hátizsákból. – Látnod kell, mit találtunk.

– De akkor is! Mi van, ha —

– Nincs „mi van ha…”, mert itt vagyunk és ez a lényeg – vág közbe Baekhyun, ezzel a legidősebbe fojtva a felesleges szavakat. – Most pedig tartsd vissza a lélegzetedet, és nézd meg, mit hoztunk!

Minseok szikrákat szóró tekintettel néz rá Baekhyunra, aki látszólag jól szórakozik az egész szituáción. Élvezi bosszantani Minseokot és arckifejezése ezt egyáltalán nem is tagadja.

– Szent ég!

– Ó, igen.

– Könnyek fogják marni az arcomat! – nevet Minseok, miközben lehuppan a földre kezében az egész kicipzárazott táskával. Nem hisz a szemének.

– Inkább a könnyek, mint azok a gusztustalan harapások – fintorog Baekhyun és egy laza mozdulattal levágódik a kanapéra. A kardot szorongató karját lelógatja az ülőgarnitúráról, egy nagyot nyújtózva behunyja a szemeit.

Megfagy a levegő, azonban nem mindenkinek. Jonginnak és Baekhyunnak legalábbis biztos, hogy nem. Egyikük sem látja Minseok kétségbeesett tekintetét, ami segítségért kiált, mihelyst megejti Baekhyun a harapás szót. Fáj a szíve, nehézkesen dobban nagyokat, és most nem a betegsége miatt. Sokkal inkább a titok terhe az, ami szépen lassan megöli őt belülről. Szó szerint. 

1. Fejezet

Földi pokol

Az égbolt feketébe burkolózik, alig tündököl rajta egy-két csillag. A Hold betegesen fénylik, mintha elkapott volna egy vírust, amiből nem tud kigyógyulni, bármennyire is küzd ellene és vágyik az ellenszerre. Úgy tűnik, mintha az őt körbeölelő sötétség fel akarná emészteni, meg akarná fosztani az eddigi hatalmától, hogy aztán majd magába olvasztva eltörölje az ég színéről.

Sehun leemeli tekintetét az égitestről és az előtte égő apró kis máglyának narancssárga fényére fókuszál. A holdas meglátása tökéletesen illik a jelenlegi helyzetükre; az emberiség a Hold, minden más pedig a rosszakaró betegség, ami szépen lassan megfertőz mindent és mindenkit. A csillagok a túlélők, akik bár megúszták a borzalmakat, mégsem nevezhetik magukat győztesnek, hiszen elvesztették a hajdani ragyogásukat és a szeretett társaikat.

– El sem hiszem, hogy idáig jutottunk – motyogja Sehun az orra alatt, már megszokásból tompítja hangerejét. Immár két hete annak, hogy nem is beszél, vagy ha mégis, halkan teszi.

– Aludj inkább, most ne gondolkodj. – Chanyeol a saját hátára terít egy pokrócot, és jobb markába fogva a már megviselt és a rászáradt vértől feketés vörös színt öltött baltát feláll.

– Képtelen vagyok.

– Muszáj aludnod, holnap tovább megyünk – sóhajt, bal kezével leporolja magáról a földet és az elszáradt fűszálakat, amik a helyenként kopott nadrágjába makacsul kapaszkodnak. Jobb vállára támasztja a baltát és úgy járkál a táboruk öt méteres körzetében, figyelve minden apró neszre és furcsa zajra, ami figyelmeztetés lehet a menekülésre. Tegnap Sehun őrködött, ma pedig Chanyeolon a sor, hogy sasszemként vigyázzon magára és barátjára egyaránt.

Chanyeol a fák mellett járkálva úgy érzi, neki nagyobb szüksége lenne az alvásra, mint Sehunnak. A srác amúgy sem fog két óránál tovább az álomvilágában maradni, míg ő képes lenne akár egy napot is átaludni. Mindezek ellenére nem neheztel Sehunra, neki is kijár a pihenés, még akkor is, ha az éjszaka túlnyomó részét ébren tölti.

Két kör után Chanyeol visszamegy Sehunhoz és helyet foglal vele szemben. A tűz erőtlenül pislákol, talán pár óra múlva kialszik. Chanyeol reméli, hogy a hajnalt még kibírja, nem szeretne koromsötétben az erdő egyik végében gubbasztani teljesen védtelenül és vakon, hiszen tisztában van a lehetséges következményekkel, amiket a tábortűz eloltása von maga után. Egy balta nem óvja meg mindkettejüket a szörnyűségektől.

– Félek, hogy nem fogjuk megtalálni a többieket – kezdeményez beszélgetést Chanyeol, hangja mély és rekedt, mintha egy kicsit ki lenne száradva a torka. Szemeit le sem veszi a lángcsóvákról még akkor sem, mikor Sehun lefejti magáról a pulcsit, hogy a fűben elfeküdve a feje alá tudja tenni azt. Chanyeol némán összeszedi maga körül a gallyakat, és egy laza mozdulattal a tűzre dobja őket, éltetve ezzel a létfontosságú fényforrást, hogy továbbra se aludjon ki.

– Lehet, már mind meghaltak.

Sehun halk megjegyzésére meghűl Chanyeolban a vér, üveges tekintetét egy pillanatra barátjára emeli. Bár minden eshetőséggel tisztában van, mégsem tudja elfogadni azt a „Lehet” vagy „Mi van ha…” kezdetű mondatokat, amik pontosan ezekkel a szavakkal érnek véget. Képtelenség, hogy meghaljanak, nem olyan fából faragták őket, hogy néhány torzszülött csak úgy ledöntse őket a lábukról és vacsora gyanánt egy jót lakmározzanak a húsukból. Lehetetlen.

– Ne mondd ezt!

– Sosem tudhatod – folytatja a negatív gondolatmenetét Sehun, a keserűség teljesen magába szippantja, és úgy érzi, a tűz helyett inkább ez tartja melegen az egész testét, a talpától a feje búbjáig. Nem szeret ebbe belegondolni, de Chanyeollal ellentétben ő már rég feladta a reményt, nem ringatja magát az édes álmaiba. Reálisan áll a történtekhez, és elfogadja a szívbemarkoló igazságot; nincs remény, nincs kiút és nincs menekvés, egyedül csak a józanészre és a megérzésekre lehet hagyatkozni.  

– Igazad van. Sosem tudhatod, ezért várd mindig a legjobbat. – Chanyeol próbálkozik, de Sehun hajthatatlan, elméje egy hatalmas lakattal le van zárva a pozitív hozzáállással és energiákkal szemben.

Sehunból kibukik egy halk sóhaj, amint tekintetét barátjára emeli és a témával kapcsolatos meglátásait összegyűjti. Nem szereti, mikor Chanyeol ilyen.

– Ez már nem ugyanaz a világ, mint ami két héttel ezelőtt volt. – A mindig bíráló tekintet most dühös csillogást rejt. – Minden megváltozott, Chanyeol. A szokásaidnak és a meglátásaidnak muszáj változni, máskülönben nem fogod túlélni, bármennyire is hajt a vágy, hogy győztesként kerülj ki a csatából. Lehet rajtad tökéletes páncél és lehet a markodban tökéletes kard, ha egyszerűen nem tudsz taktikázni és helyesen gondolkodni. Veszítesz és egy leszel közülük, mert nincs több lehetőséged, hogy felállj a földről – egy kisebb szünetet tart, indulatait próbálja fékezni. –, és én azt nem bírnám elviselni. Te vagy az egyetlen ember, aki még életben van rajtam kívül. Ha elbuksz, én is elbukok, mert egyedül képtelen lennék továbbcsinálni.

– Sehun-ah…

– Ez az én véleményem a csalfa remény kergetéséről. – Arcát újból egy komoly maszk fedi, az iménti gyengeség egy pillanat alatt szertefoszlik a narancssárga fényben. Sehunnak nem szokása így kikelni magából, a múltban is csak akkor tette meg, mikor nagyon hatni szeretett volna valakire. Chanyeol döbbent arckifejezéssel, nagyokat pislogva, a pont aktuális pozíciójában megdermedve fürkészi Sehun semmitmondó arcát, mialatt egy épeszű gondolat sem jut az eszébe. Szeretne mondani valamit, akarja folytatni a beszélgetést, kíváncsi Sehun további meglátásaira, azonban úgy tűnik, szavai a torkára fagynak.

A tűz pattogó hangja mellett néhány fadarab ropogása is felcsendül az éjszaka közepén, ahogy Sehun a bal oldalára fordulva megváltoztatja a helyzetét. A végtelen sötétségbe mered, és jobban összehúzva magát már-már várja, hogy mikor tűnik fel egy számára idegen alak, hörögve és emberi húsért vágyakozva. Beleborzong az elképzelésbe, de nem tartja kizártnak a beteljesülését.

Fél óra elteltével is csend uralkodik a tábor fölött. Chanyeol a baltán támasztva az állát bóbiskol, míg Sehun a fűben elnyúlva küzd a szemhéjait elnehezítő álmosság ellen. Nem szeretne elaludni, de már lassan két napja annak, hogy egy percre sem enged az álom csábításának. Kimerült, fáradt mind testileg és lelkileg, amióta a dolgok megváltoztak zaklatott és nem leli helyét a világban. Ó, mégis hogyan lelné! Ebben a fertőben lehetetlen.

Eltompult érzékszervekkel fekszik a másik oldalára, hogy a magasba törni vágyó lángnyalábok pásztázásával ébren tartsa magát. A narancs színében pompázó csóvák ereje megtörni látszik, és ebben a haldokló fényben Sehun olyat lát, amitől szíve egy momentum erejéig kővé dermed. Nincs ideje gondolkodni, nincs ideje megszólalni, végtagjai maguktól cselekednek, és mire észbe kap, Chanyeolt már arrébb lökte, a zsebéből előrántott kést pedig a váratlan vendégük homlokába állította. Ijesztő és gyomorforgató hangokat hallat, felakadt szemekkel és vérző fejjel a porba hull. Mindez egy szempillantás alatt zajlik le, és még maga Sehun sem tudja feldolgozni teljes egészében azt a mértékű adrenalin löketet, ami átjárja testének minden egyes porcikáját. Tányérméretű szemekkel nézi a lábai előtt heverő tetemet, és a pislákoló fényforrásban látja a már rothadásnak indult arcot, aminek a fele hiányzik. Remegő kezekkel veszi újból magához az életmentő (és a jelek szerint igen hasznos) eszközt, amit még a múltkor nevezett ki a saját fegyverének. Lábai elkocsonyásodott érzése végett a fűben találja magát és heves levegővétel kíséri azt a nyársaló tekintetet, amivel a mellette térdelő Chanyeolt illeti. Kell egy kis idő, mire összeszedi magát.

– Ez mégis honnan a francból jött? – Chanyeol kétségbeesett hangja egy oktávval magasabb, gyors légzése nem akar visszaállni a normálra. A balta nyelét görcsösen szorongatva, rémületet sugárzó íriszekkel mered Sehunra, aki látszólag még mindig dühös az előbb történtek miatt.

– Fogalmam sincs – válaszolja végül ahelyett, amit valójában mondani szeretett volna.

– Nem maradunk itt tovább, pakold a cuccodat és menjünk! – Chanyeol egy másodperc alatt átveszi a vezető szerepét, a parancsot kiadva felpattan és a saját útitáskájához siet. Próbálja leplezni, hogy mennyire meg van ijedve, de reszkető teste nem akar behódolni akaratának, rögtön leleplezi őt.

– Veszélyes és meggondolatlan dolog lenne ilyenkor elindulni. – Bár Sehunnak ez a véleménye, mégis hallgat Chanyeolra és a hátizsákjához cammogva megnézi, hogy minden a csomagjában van-e az imént földről felszedett pulcsin kívül.

– Az lehet, de ha egy idetalált, akkor a többinek sem akadály, főleg ha csapatostul vonulnak és mondjuk ez volt az első, amelyik a csorda élén ment.

Sehun nem fűz több gondolatot Chanyeol szavaihoz, némán összeszedi a szükséges apróságokat a földről, mint például a gyufásdoboz és az öngyújtó. Ezek nélkül nem tudnának tábortüzet varázsolni akárhányszor megállnak pihenni a nap végén, ezért igen fontos kellékek a túlélés érdekében. Tekintve, hogy alig van valamijük, gyorsan végeznek a csomagolással és a hátukra kapva a könnyű zsákokat továbbállnak. Persze mindezek előtt Chanyeol eloltja a még égő tüzet, hogy aztán az izzó parázson és a hamun kívül semmi más ne maradjon utánuk.

– Még épp ide—

Alig tesznek pár lépést a rengetegben, mikor Chanyeol meghallja mögülük a már jól ismert, emberi életeket követelő halálhörgést. Ismét a torkába szökik a szíve, izmait elönti a forróság, és ennek következtében Sehun száját befogva a mellettük álló fa mögé húzza. Teljes egészét a fiúnak préseli és reménykedik, hogy az a valami őket kikerülve elsétál mellettük. Sehun azonban nem ilyen optimista, a kést nesztelenül kihúzza a tokjából, és a markolatra erősen ráfogva várja a megfelelő pillanatot, mikor tud cselekedni. Chanyeol csak profilból látja az arcát, de azt a mindent elsöprő eltökéltséget még így is könnyedén le tudja olvasni róla. Mintha ez erőt adna neki, a jobb kezében lógó baltanyélre rászorít, ujjbegyei elfehérednek tőle.

– Meg ne moccanj! – Chanyeol figyelmeztetését egy szekundum alatt elnyeli a csend, Sehun is csak azért hallja, mert közel van arca az arcához. Lopva néz az előtte tornyosuló fiúra, felhúzott szemöldökével érzékelteti meglepődöttségét. Chanyeol bólint, mintha egy előre megbeszélt tervet hagyna jóvá, és elszámolva magában ötig kilép a biztonságot nyújtó fa takarásából. Sehun fellélegzik, mert Chanyeol kikerült a magánszférájából, de ezzel egyetemben még inkább eluralkodik rajta a pánik és az aggódás, mert nem tudja Chanyeol szándékát. Hallja az ágak ropogását, a nehézkes légzést, ami halállal keveredve jut vissza a levegőbe, megrémítve ezzel az élőket és menekülésre sarkallva őket.

Mikor felfogja Chanyeol vakmerő tervét, a keze utána akar kapni, hogy visszahúzza, azonban éppen hogy csak lemarad róla és tenyerével az üres, félelemtől és haláltól nehéz fuvallatba ütközik. Az idő telik, és Sehun még egy ezred másodpercet sem pazarolhat el az életéből. Ezt még nagyon meg fogjuk bánni, gondolja, és bajtársát követve kilép a menedékből, mialatt kezében úgy fordítja a kést, hogy azzal bármelyik másodpercben ölni tudjon.

A két lábon járó rothadó húsdarab alig három méterre lehet tőlük, épp egy útját álló bokron akar átjutni. Chanyeol ezt a pillanatot véli a legmegfelelőbbnek, hogy lesújtson rá, ezért a felgyülemlett undorát és hányingerét visszafojtva öblös léptekkel közelíti meg a veszedelmes teremtményt, hogy annak koponyájába állítva a fejszét örök időkre kivégezze. Csak egy cél lebeg a szemei előtt: a túlélés, és ennek érdekében bármire képes lenne.

Nagyra tágult pupillákkal, lüktető végtagokkal és kidudorodott erektől mintás karokkal mér rá egy embertelenül erős csapást. Gyomorforgató hangok töltik ki az erdő csendjét, majd a valami egy tompa puffanás kíséretében a földön végzi. Fekete vére beleivódik a talajba, és pár csepp Chanyeol nadrágjának szárára fröccsen, ahogy egy heves mozdulattal szó szerint kitépi a fejből a baltát.

– Basszus, Chanyeol. – Sehun szavai elhalnak a végére, szinte nem is érzi, de egy lépést hátrál a közelgő fenyegetés elől. A légzésével küszködő fiú visszaigyekszik Sehunhoz és a csuklóját elkapva vonszolni kezdi maga után.

– Menjünk! – mondja halkan, és válla felett visszatekintve ellenőrzi, hogy tisztes távolságban vannak azoktól az undorító szörnyetegektől. Szerencsére nem olyan gyorsak, a talajból kinőtt bozótosok pedig még jobban lassítják a haladásukat. Ki tudja, lehet aznap pont a terep menti meg az életüket a tucat élőhalott elől, akik húsért áhítozva sziszegnek, hörögnek és még több furcsa hangot adnak ki magukból, amiket nem lehet normális szavakkal körülírni.

Chanyeol elengedi Sehunt, mihelyst megérzi, hogy jön ő magától is, nem kell árkon-bokron keresztül húznia. A szekercével utat tör, lábai alatt kitapossa az utat, hogy barátjának könnyű járást biztosítson, amíg még az erdő girbe-gurba talaján mennek előre az ismeretlenbe. Sehun szorosan sétál Chanyeol mögött, a hátizsákba belekapaszkodva pillantgat öt másodpercenként egyszer hol maguk mögé, hol balra, hol jobbra, néha pedig előre, hogy száz százalékig megbizonyosodjon arról, tiszta a terep és nincs veszély a láthatáron.

A fás területről hamar kiérnek és mindketten fellélegeznek, mikor az úton és az út mentén sehol sem látnak egyetlen egy kóválygó halottat sem. Chanyeol meggyötört arcára egy mosoly siklik, bal tenyerét Sehun felé mutatva várja, hogy lepacsizzon vele. Sehun nem tudja, miért kezd el nevetni, mikor belecsap Chanyeol kezébe, de hahotázása kezelhetetlenné válik, már-már tőle zeng a messzeségbe nyúló puszta.

– Halkabban, Sehun-ah! – Chanyeol egy elfojtott vigyor kíséretében betapasztja barátja száját és igyekszik tompítani a tehetetlenség és a megkönnyebbültség okozta jókedvét. Sehun Chanyeolba kapaszkodik, hogy ne dőljön el, de vihogása nem akar alábbhagyni. Hosszú percekig ebben a pozícióban vannak, és csupán annyi a különbség, hogy egy kis idő után Chanyeol sem bírja teljes mértékben elnyomni magában a feltörekvő boldogságát, alsó ajkába harapva küzd a jótékony hatású, rekeszizmokat megmozgató röhögőgörcs ellen.

– Ezekért a pillanatokért érdemes életben maradni – törölgeti a könnyeit Sehun percek múlva, amint lefejteti arcáról a száját befogó kezet. Chanyeol rögtön helyesel, térdére támaszkodva próbál megfelelő mennyiségű levegőt juttatni a tüdejébe, hogy végre valahára helyreálljon lélegzetvétele. Sehun sóhajt egyet és megpaskolja barátja hátát, majd elindul a számára szimpatikusnak vélt irányba. Chanyeol összeszedi magát, majd a baltát a vállára csapva az előtte jó két méterre haladó Sehun mellé siet, mielőtt még ott hagyná őt az útközepén.

A kedélyállapotok csendesednek, a jókedv szépen lassan elhal, a valóság nem kívánt régi ismerősként üdvözli a két túlélőt a földi pokolban. A hangulat újra komor és fagyos, érzékszerveik minden apró dologra aktiválódnak.

– Hajnalodik. – Bő fél óra csendes séta után Chanyeol az égre emelt tekintetét újból a sivár betonútra szegezi, felszabadult jobb kezével megtörli az álmosságtól nehéz szemeit.

Az egyszerű kijelentés végett Sehun felnéz. A kék színében tündöklő égbolton a csillagok halványodnak, ha nagyon fókuszál a felhők tompa körvonalát is észreveheti. Igen szép látványt nyújt mindamellett, hogy régi sebeket szakít fel Sehun szívének legmélyében. Mielőtt még túl sok múltbéli emlék villanna be neki, lehajtja a fejét és a karórája mutatóinak szenteli minden figyelmét, hogy a Hold gyenge fényében le tudja olvasni a pontos óraállást.

– Negyed négy múlt két perccel – közli Chanyeollal, majd hajába túrva elsöpri homloka elől a zavaró tincseket. Chanyeol bólint, kiszáradt alsó ajkán végignyalva azon tűnődik, egész jól belejött a napszakok megmondásába, sőt, az időt is valahogy ilyentájt saccolta volna, ha kérdezik tőle.

Hosszas hallgatás és gyaloglás után Sehun hasa irdatlan hangosan megkordul. Meglepődik, alsó ajkát fogai közé véve zavartan néz Chanyeolra, aki ugyanolyan kétségbeesett ábrázattal tekint vissza rá.

– Nagyon éhes vagy? – Chanyeol megtorpan és megfogja Sehun alkarját, hogy a nagy sietségben megállítsa őt. Tudja jól, ha nem hozza föl és nem beszéli meg vele, akkor a fiú egy szó nélkül és éhesen továbbmegy, mintha mi sem történt volna az imént.  

– Kibírom. – Sehun válasza alig haladja meg a suttogás erejét, Chanyeol ujjait lefejtve magáról a még megtenni kívánt út felé biccent. – Inkább menjünk.

– De, Sehun…

– Ne aggódj, hyung! Ha jó irányt választottam, akkor most jelenleg a külváros felé tartunk.

– Ó.

– Bizony. – Sehun bólogat, arcán egy apró mosoly ül. – Ha szerencsénk van, a házakban találunk élelmet és akár több éjszakára is ott maradhatunk.

– Rendben, de… – Chanyeol elhallgat, a hátizsákja legmélyéről előkotorja az utolsó tartalék csokiját, amit tényleg csak vészhelyzet esetére hajlandó kibontani. Jelenpillanatban úgy érzi, ez most épp egy ilyen eset. – Tessék.

Sehun pupillái nagyra tágulnak az édesség láttán, szájában összefut az összes nyála, és már automatikusan nyúlna érte, azonban félúton megálljt parancsol magának és visszahúzza a markát. Bármennyire is kívánja, nem fogadhatja el.

– Kedves tőled, Chanyeol, de nem – enged ki magából egy lemondó sóhajt és eltolja barátja kezét az orra elől. – Ez a tied, edd meg te.

– Jól mondod, az enyém, szóval azt kezdek vele, amit csak akarok. – Chanyeol megfogja Sehun kezét és odahúzva a sajátjához, a tenyerébe ejti a felajánlott csokoládét. – Neked nagyobb szükséged van most erre, mint nekem, úgyhogy kérlek szépen, bontsd ki és edd meg.

Sehun hezitál, azonban Chanyeol átható tekintete végett nem bír sokáig nemet mondani neki. Rámarkol a becsomagolt nassolnivalóra és a következő másodpercben Chanyeol nyaka köré fűzi hosszú karjait, hogy hálája jeléül egy igen csontropogtató ölelésben részesítse őt. Egy halk, rekedtes nevetés tölti be a pirkadat csendjét, mialatt a gesztus viszonzásra talál.

– Nélküled már halott lennék – súgja Sehun Chanyeol fülébe. – Köszönöm.

A colos nem válaszol, szeretettől és büszkeségtől dagadó szívvel préseli magához Sehun testét, hogy az ölelés még korántse érjen véget. Mosoly bujkál szája szegletében, és pilláit lehunyva kienged magából egy megkönnyebbült sóhajt.

Talán még nincs minden veszve.